|
Témaindító hozzászólás
|
2015.07.16. 22:21 - |
6-8, 10-12 és 16-18 órákban az ebédlő zsong a diákok hangjától. |
[204-185] [184-165] [164-145] [144-125] [124-105] [104-85] [84-65] [64-45] [44-25] [24-5] [4-1]
 Kukán bámultam Celearhra, maikor megszólalt. Tuljadonképp, annyira el voltam foglalva a gondolataimmal, hogy két perces késéssel jöttem rá mit is mondott. Egyébként hideg bőröm elvörösödött a bűntudattól. Most, hogy a fiú ilyen kedves volt velem, mégkegyetlenebbűl hatottak a múltban ejtett szavaim. Szívem szerint könyörögtem volnaa bocsánatáért, de nem tettem. Ő nem ilyen volt. Kezeim enyhén remegtek amikor helyet foglaltam a székben. Szárazon elmosolyodtam és motyogva beszéltem - Tündelány? Ez tetszik.
Kissé úgy éreztem, nincs ott a helyem, hiszen biztos kettesben lennének szívesen. Csakhogy, önző voltam. Túlságosan is önző.... |
| [Azura Moonrider]
Celearh odahívta hozzánk Faithet. Letündézte! És kitolt neki egy széket. Hát nem haragszik rá? Bár elnézve a lányt jól tette, amit tett. Annak már kevésbé örültem, hogy ez pont most jutott az eszébe, de hát mit tegyek? Csak mosolyogtam tovább és vártam, hogy Faith megöli-e Celearht vagy idejön. Feltettem volna még azt a kérdést a fiúnak : Hogy ezt most minek kellett? De inkább hallgattam és így szóltam Faithhez:
- NA, GYERE IDE. NE FÉLJ NEM ESZÜNK MEG! |
-Reeylim...-álltam meg az elöttem lévő nagy kapu előtt, ami az egyetlen akadály volt ahhoz hogy belépjek a várba. Nekidőltem a nagy kapunak, ami nagy nehezen ki is nyílt, maj megálltam a köves úton, ami az irányt mutattta a bejárat felé. Lassú léptekkel elindultam. A csöndet egyedül a lábam alatt kópógó kövek törték meg, plusz még néhány kárógó varju, akik épp a fejem fölött szálltak el. Néhány pillanat múlva megálltam, az álltalam kiválasztott bejárat előtt, ami az összes közül a legnagyobb volt. -Akkor lássuk..-vettem egy mély levegőt majd bementem a számomra még ismeretlen helyre. |
 [Celearh Moth]
Faith szerint nem voltam meglepve. De. Csak, ezt valamely ismeretlen okból nem akaródzott az orrára kötni, volt, ami jobban lefoglalt, mint az, hogy kikerekedett szemmel hajtogassam, hogy "hűha" meg "nahát", esetleg "ez nem semmi".
Észrevettem azt is, hogy a tündelány - igen, Faith számomra szakasztott olyan volt, mint a fantasy műfaj tündéi - valamiért nem tűnik éppen vidámnak. (Néha komolyan szerettem volna megnézni, nem-e hegyes a füle. És enyhe arroganciája méginkább megerősítette bennem azt a meggyőződést.) És nem csak azért tükröződött némi bánat az arcán, mert az előbb veszekedés zajlott le. Ismertem aezt az arckifejezést. Az árva gyerekek arcán nem egyszer láthattam. Vagy amikor tükörbe néztem. Valáhányszor tükörbe néztem. Ez magány. Halványan mosolyogtam.Nem csak azért, mert itt ültem Mooval, akitől eleve olyan leszek, mint a tejbetök. Hanem... nem is tudom... talán bátorításul? Lábammal kitoltam a velem szembeni széket. Hangosabban csúszott végig a padlón, mint szerettem volna. De legalább végigcsúszott, anélkül, hogy félig az asztal alá kellett volna húzódnom.
- Hé, Tündelány. Faith. Ne állj ott, mint akinek lóg egy deszkája. Ülj le.
Közben magamban azon gondolkodtam, hogy mégis minek - mi a fenének - kell kifordulnom magamból itt, a Reeylimben. Engesztelhetetlen. Méghogy. Persze, még mindig pikkeltem rá, de már nem gyűlöltem. Vártam, hogy reagl valamit. Vagy, hogy kibelez, amiért ilyen becenevet találtam neki.
Közben láttam, hogy Moo elmosolyodik, amely különös módon olyan hatással volt rám, mintha egy smáni szertartás zajott volna le a testemben. Aki nem tudja, mit takar ez, jelezném a következőt: Dübörgő lépések. Kaotikus rend. Dobszó.Tűz. |
Felvontam a szemöldököm - Nem igazán lepődtetek meg. - pislogtam, mint egy őrült, megleptek, megint. Aztán megláttam Moo szemében azt a különös csillogást, ami arra kényszerített, hogy elmosolyodjam. Aztán Celearhoz fordultam és ugyanezt véltem látni. Annyira aranyosak voltak, bár olyanok voltak mint toll meg szikla.
Bár ebben az esetben sokkal inkább Celarh volt a toll és Moo a szikla.
Talán valami olyasmit kellett volna nyögnöm, hogy; Hogy van a gerlepár?
De a szavak nem jöttek a nyelvemre, csak elbűvölten bámultam, mennyire jól érzik magukat. Ismertem ezeket a pillantásokat, jól tudtam, mit jelentenek.
És akkor jöttem rá, hogy milyen magányos is vagyok én. Hogy Arthúr egyszerűen taszított Celearhal bunkó voltam, hogy Alexet otthagytuk, és hogy Devi és Moo nem talált bennem barátra, ahogy Aisha sem... És zavart, hogy Rein eltűnt, hogy nincs senki akinek vállára hajthatnám a fejem ha gond van.
Zavart, hogy egyedül vagyok. |
| [Azura Moonrider]
-Értem.- válaszoltam tömören Celearhnak. Nekem is fura volt a lányok hisztije, de hát már megszoktam. Az előző sulimban is volt két csaj, akik ezt csinálták. Na, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy értetlen, idióta képemet valami értelmesebb árlázat váltotta fel. Csak most jöttem rá, hogy Celearh milyen aranyos is, amikor magyaráz. Eme gondolatra hirtelen elkaptam a fejem. Visszanéztem és mosolyom ismét megjelent. Nem, nem az idióta. Ez egészen más volt. Sokkal inkább egy kedvesebb, mélyebb vigyor volt. |
[Celearh Moth]
Moo meglehetősen értetlen, idióta tekintettel meredt rám. De a francba, még így is szép volt!
Nos, habár Faith meglepett és kiábrándított, elmémet ismeretlen okokból jobban lekötötte az a tényállás, hogy már megint olyanokat mondok, amit ember nem érthet meg. Nem tehetek ugyan arról, hogy olyan a gondolkodásom, mintha egy lépésről lépésre tutorialnak csak az elejét és a végét látnánk, de azért számomra is bosszantó. Meg kellett magyaráznom, mert ha kicsit is becsülök valakit, annak egyszerűen nem mondhatom, hogy "jaaa, semmi, felejtsd el". Úgyhogy inkább égő arccal végigmondom és megmagyarázom. Mazochista vagyok. Utálom magam.
- A lelkünk sír, az ajkunk meg nevet. - Sóhajtottam, elpirultam. Muszáj ezt? Soha, kiskiskolásként sem énekeltem vola el egy dalt az osztály előtt, ha nem lettem volna rákényszerítve. Mondjuk, világéletemben kettesem volt énekből... Ugyanígy semmi kedvem verset idézgetni. Dantétől! - Azt hisszük, a másik boldog talán, s irigykedünk egy-két vidám szaván. - nyeltem egyet. - Azt hisszük, a másik szeme ragyog,gondolatai tiszták és szabadok. És nem vesszük... - Tudtam, mi következik. Csak olyan egy idióta orgánumom van ehhez. Abban a pillanatban átkoztam Dantét. Kellett nekek ilyen érzelgős fráternek lenned! Én, aki amúgy egyetértettem az egész mondanivalójával. Halkan, szinte suttogva mondtam. - És nem vesszük, ó, dehogy vesszük észre, hogy könnyek égnek csillogó szemében. Különösek vagyunk mi, emberek, a lelkünk sír, az ajkunk meg nevet. Hazugság az egész életünk, hisz' akkor is sírunk, amikor nevetünk. Na, valami ilyesmi. De mindegy. Csak arra értettem, tudod, hogy fel sem foghatjuk, mi zajlik le másokban, mert mi sem mutatjuk ki, tőlük sem kellene várnunk. Vagy legalábbis az irodalomtanár szerint ezt jelentette. - Megvontam a vállam. Nem mondtam, de nem az irodalomtanár szerint jelentette ezt. Hanem szerintem. De apró hazugságok beleférnek, ha egyszerűen nem tudjuk kimondani az igazat. |
| [Azura Moonrider]
Celearh elkezdett hozzám beszélni. Azt a mondatot amit nem fejezett bé, azt nem értettem. Tiszta hülyének éreztem magam. Úgy bámultam szegény fiúra,mint egy fogyatékos.
- HOGY MI?- kérdeztem.
Aztán eljutott az én felfogásomig is, amit Faith mondott. Hazudott?!? Hát jó, legyen. Bár ezt már én sem tudom tolerálni, de inkább nem szólok semmit mert még én jövök ki belőle rosszul. Szóval Faith-re mosolyogtam elfogadón és továbbra is hülyén meredtem Celearh-ra. |
Hallottam, hogy Dale utánam kiált. Aztán hatalmas robajjal terült el a padlón én pedig megdermedtem és hátrafordultam. Pedig azt terveztem, berogyok egy hideg sarokba és sírni kezdek, vagy már nem is tudom.
Nem a sértések bántottak, hanem az, hogy ilyen jól tudtam hazudni. Mert, az egész történet, amit felvallottam egy tábori rémtörténet volt vala amit az őrhelyen meséltek gyakorta. Igen, kitaláltam az egészet, az alakot és a történetet. És hogy mi vett rá erre? Az, hogy már évek óta történtek hasonló merényletek, mint ami Dalevel, és tudnom kellett kiben bízhatok.
Kissé feltűnően sűrűn pislogva oda ügettem a földön heverő fiúhoz és segítettem neki felállni.
- Ne haragúdj - néztem rá, és futón leporoltam a ruháját. - Hazudtam.
Magam után intettem, és vissza tértem a terembe. Devi eltűnt, a többiek maradtak. Végig futtattam rajtuk a tekintetemet és kiöntöttem a lelkem. Most nem hazudtam, a teljes igazságot adtam át nekik.
- Az a kacifántos történet, valójában nem igaz - sóhajtottam - Nem történet velem kiskoromban semmi említésre méltó. Nem létezett ez az ember. Minden amit az előbb mondtam csupán egy tábori történet volt, amit még az őrgárdában meséltek nekem. Azért mondtam ezt, mert akár hiszitek akár nem, a Reeylimben már évek óta történnek ilyen esetek. Olyanok mint - nyeltem egyet- mint Daleval.
Azért hazudtam, mert tudni akartam kiben bízhatok és ki nem fog hátba támadni esetleg kilökni az ablakon. És akik megesküdtek az életükkel...Azt hiszem azokban bízhatok - fanyarul mosolyogtam, de lesüttöttem a szemem. - Dale, kérlek mond meg ezt a húgodnak is. Devi valahova elslattyogott...
Na szóval... Amit most Faith mondott, AZ az igazság. Az öregemberes történet tényleg csak kitaláció volt. :)
|
[Celearh Moth]
Szórakozottan méregettem Moot a szemem sarkából, hogy ne lássa. Ezt valójában csak akkor vettem észre, amikor a szájának ívét kezdtm méregetni és az arcára vetülő fényeket. Körülbelül így bámulhattan Da Vinci Mona Lisát anno. Kissé megráztam magam, mint aki a fürdőkádból lép ki, majd megköszörültem a torkom. Ezt Leonardo, azt hiszem, nem csinálta.
- Azt hittem, én leszek itt a legmelodramatikusabb diák, de úgy tűnik, az a vörös lány még rajtam is túltesz. Amúgy sosem mondanám ezt, mert konkrétan nyálas, de tudod... "Oly furcsák vagyunk mi emberek, a lelkünk sír, az ajkunk meg..." Szóval tudod. Nem vagyok egy poéta, úgyhogy nem folytatnám.
Nos, tudtam, hol az a határ, ahol már a gondolataim áthajlanak szappanoperába, és ha végigmondtam volna, bizonyára már benne lennék a műfaj sűrűjében. Úgyhogy hallgattam, és reméltem, hogy Moo majd mond valamit, hogy ne tűnjek hülyének. Vagy legalább ne ennyire. Elmosolyodtam a saját ostoba érzelgősségemen.
Igazából sajnáltam volna Faithet és Devit. Mindkettejüket. Csak túl nehezen felejtek. Túl nehezen hunyom szemem affelett, ha valaki igazságtalanul vádol, ha bizonyos mitológiai lények trágyájával azonosít (khm, Devi, trollganéj, mi?). Ez is biztos azért volt, mert olyan egy nyálas, szentimentális ember vagyok, hogy néha komolyan rosszul lehetnék magamtól. Persze, hogy az én hibám volt, hogy ilyen szinten... valljuk meg, trollganéj vagyok, de nem tudtam vele mit kezdeni. Ha egyszer megsértenek, borul a világ. |
| [Azura Moonrider]
Devi és Faith szörnyen összevesztek. Mondjuk megértem Devit, hisz én is valami érdekesebb sztorit vártam. Faith végül kirontott az étkezőből. Dale utánna rohant és Devi is eltűnt. Így maradtam én és Celearh. Ott ültünk és... Igen ültünk. Nem tudtam mit kinyögni, így néztem a fiút és vártam, hogy mondjon valamit |
 [Devi Weis]
Talán először életemben nem tudtam, mit csináljak. Konkrétan sejtésem sem volt. A mindig olyan gyűlöletsen higgadt, szinte már túlvilági lélekhez hasonló Faith Blake most zaklatottan rohant el a társaságból. Én pedig a természetemtől fogva nem értettem, hol bánthatta meg a csipkelődésem.
Láttam, hogy Lepke azonnal feláll, s Faith után néz, majd lemondón sóhajt és visszaül. De azt is, hogy minden izma megfeszül. Dale kiment az étkezőből, Faith után. Tétováztam, majd az ajtófélfa rejtekébe húzódva bámultam a bátyám. Meg persze a lányt. Dale félhangosan magyarázott.
- Faith, várj meg... Faith Blake, ne akard, hogy kiköpjem a tüdőmet, jó? Hé! Nem én vagyok a hülye, oké? Állj már meg... - futott az e 'rtih után a folyosón, és a következő pillanatban akkorát esett, hogy minden túlzást mellőzve, belerengett a folyosó. Faith mintha lassított volna, de nem lehettem biztos benne.
- Faith, te nem érted Devit. Te nem láttad még szomorúnak, te nem tudhatod, mit miért... - mentegetőzött Dale, nehezen felkecmeregve. Helyettem.
Én pedig akkor olyan pocsékul éreztem magam, mint soha. Nem azt gyűlöltem, hogy Faith felkapta a vizet, nem azt, hogy talán rászolgáltam, nem azt hogy mindenki látta a drámát, még csak azt sem, hogy ma a második ember halna meg a környezetemben. Hanem azt, hogy a saját bátyám félreismer. Dale azt hiszi, jó ember vagyok. Bízik bennem és szeret. Azt gondolja, hogy én igazából nem vagyok romlott. Reméli, hogy van bennem mindabból, amit ő képvisel. Abban bízik, hogy az ártatlan húga vagyok, nem ez a... fúria. Dale azt szereti, akinek képzel engem.
Finoman odabújtam a falhoz, és kicsit sírtam. Halkan. Rejtegetve. |
- Kértél egy történetet én pedig megadam azt. - ököbe szorítottam a kezeimet, és körmömmel belevájtam a tenyerembe. Teljes mértékben elegem lett Deviből. - Ha világ megváltó eposzokat akarsz menj el a kocsmába, és ne nállam keres ilyeneket. Én végeztem. Nem kívánok további csevelyt folytatni veled. Nem én akartam ennyire ezt a rohadt történetet. Keress magadnak egyet, ha annyira hiányzik, csak engem hagyj ki belőle. Így is az életemet kockáztattam azért, hogy ti tudjátok ezt. - Fel álltam az asztaltól és akaratlanul is meglöktem azt. - Tudod Devi, nekem ennyi épp elég volt. Ha észre vetted volna, nem szívügyem másokat pesztrálni.
Kiviharoztam a szobából, ahogy csak tudtam. Hiba volt a Reeylimbe jönnöm.
Étkező- Folyosó |
[Devi Weis]
- Ez volt az a hatalmas nagy, világvége-dilemma, Faith? Ezért nyírtuk ki majdnem ezt a satnya lepkét meg ezért esküdözik szegény hülye, mint valami ponyvaregényben? Hm? Mert bemásztál egy csatornába, ahol egy ködlő hapi a lelkedre kötötte, hogy tartsd a szád? Az oké, hogy te majdnem elpatkoltál, de én nem érzem magam veszélyben. Maximum téged. Ahhoz pedig, hogy mi is van a te fejedben, nem fűznék hozzá semmit. De ha valóban van is valami, az agyadon kívül is - amit erőst kétlek -, akkor van egy listám. Ha ezek közül a nevek közül egyet is rosszindulattal ejtenek ki, az lesz az utolsó kimondott szavuk. Ne reménykedjetek, sem te, sem a fonnyadt pillangó nincs rajta. Folyt köv.
Körbenéztem a jelenlévőkön. Senkin nem láttam semmi különöset, kivéve Lepkét, aki láthatóan majd' szívrohamot kapott, meg Dale-t, aki közben a pincérszerű hullát - vagy hullaszerű pincért - kezdte hajkurászni. Ő továbbra is enni akart, a többi hidegen hagyta. Követtem a szememmel, és láttam, hogy megtalálja a fazont, majd hevesen magyarázni kezd valamit. Azután visszajött.
- Nem hagyta, hogy megnézzem, hogy készíti. - közölte lebiggyesztett ajakkal.
- Hirtelen érdekelni kezdett a szakácsművészet? - vontam fel a szemöldökömet enyhén.
- Dehogy. Anya főz ránk, csak az érdekel, nem-e ő mérgez meg minket. De ráveszem, hogy megkóstolja, ha addig... na jó, ilyet nem mondok. A lényeg, hogy enni fog a töltöttpaprikájából. - felelte elszánt arccal. Én ránéztem megsemmisítő, gorgó-szemeimmel, majd lehajtottam a fejem, és menthetetlenül elröhögtem magam. |
- Rendben - hanyagul megvontam a vállam és hátradőltem a székben. - Az itt jelenlévők felesküdtek a következő titok megtartására, ami akár az életükbe is kerülhet. Ennek köszönhetően akik megesküdtek egy szövetség tagjai lettek.
Összekulcsolt ujjaimat ölembe téve szedtem újra egy lélegzetet hoyg elmondjam az olyannyira várt mesét. Ez nem az a szokásos helyzet volt, amikor a testvéremnek meséltem, miket játszottunk a réten a többi gyermekkel. Nem az amikor oly régen a szüleimnek adtam elő színpadi, bugyuta előadásokat. Ez az a pillanat volt, amikor hősként kellett eposzokat zengenem. Csakhogy emlékeztem, mit mondtak a nevelőim mindig is. "A jó szónok őszínteséggel eltudja azt érni, amit mások csak hazugsággal."
Őszintén kellett szólnom, a lehető legjobb előadásmóddal. Nem akadhattam meg vagy dadoghattam.
Megköszörültem a torkomat, hogy az szükség helyzetben ne adja fel a szolgálatot.
- Minden titok mögött ott áll annak felfedezési módja, és a felfedező oka. Álltalánosságban, minden eposzi történetben ott van a hős aki életét is áldozná a titokért. Az én történetem ennek szöges ellentéte volt.
Nem olyan messze áll a Reeylim falaitól az őrgárda minden egyes lakóháza, rendezett sorokban. A gyermeki elme sosem vágyik a világ monotonságára, sokkal nagyobb bennünk ilyenkor a felfedezés vágya. Ahogy akkor bennem is.
Nem egészen emlékszem, mi hajtott el otthontról, de alig tízedik életévemet betöltve áthágtam a jól megírt szabályokat. Túl léptem a határokat amiket szabtak nekem.
Hogy miként felejtettem el a helyet amely a Reeylim minden titkos zugát összekötó csatorna rendszert rejti, arról későb beszélnék, Mindesetre balga gyermekként valahol az erdőben találtam rá a bejáratra.
Kemény vasrács fedte, és végtelen sötétségben végződött. Épp annyira végtelenben, hogy még kicsiként is sikerült megtalálnom az egyik bokorba rejtett fáklya tömeget, és hagy ne kelljen ecsetlenem mágustársaimnak, hogyan gyújtottam meg azt. Felfeszítettem a rácsot és gyermeki kíváncsiságtól hajta, fáklyával a kezembe léptem be a sötétbe.
Nincs ötletem, mennyit haladtam. Nem számoltam csak mentem a párától nedves alagutakban, és bőrig áztam, amikor fényt láttam az alagút végén. Nem, nem átvitt értelemben értem. Én tényleg gyertya lángját láttam ott.
Az alagút egy mértes szobában végződött nem mindenre emlékszem, de amire igen azt megmondom. No igen, az a szoba nem volt túl átlagos. Nem elég annyit mondanom, hogy, fúrcsa kicsi ketrec állt a sarokban, vagy hogy mérgekkel kirakott polcokal szegélyezték a kicsi íróasztalt, amin több száz villogó kő állt. Mert nem ennyi volt a szobában.
Mert minden íróasztal mögött rejtőzik egy ember. Esetünkben egy férfi. Nem, nem emlékszem, hogy nézett ki, csak arra emlékszem, hogy babrált valami kővel amikor kifeszítettem a rácsot.
Nem voltam a világ legjpobb lopakodója, azonnal meglátott, én pedig megmerevedtem. Szeme megcsillantak, pupillái macskaszerűen összeszűkültek.
Rám meredt, és végig borzongtam, ő pedig nem hagyott menekülni, a tekintetével, Kezében egy fehéres, csillogó követ szorongatott és markába zárta amikor kimondta igéit.A kő darabokra repedt, és fekete ködszerű ülepedettrám, maró, savas köd, amely tüdőmet kínozta amikor levegőt vettem. Futottam, de hiába, valami vissza húzott és eszméletemet vesztettem. A férfi igéi elfelejtették velem a történteket, és csak annyit égettek a tudatomba, amit ő mondott. Hogy nem mondhatom el senkinek amit láttam.
És benne van a fejemben, benne volt még napokig. Beszélt hozzám... - megakadt a szavam. Nem, azt már nem mondhattam el, hogy mit. - Szerintem még mindig itt van. -
megkocogtattam a koponyámat és összrezzentem. Nem éreztem semmit, csak végig borzongtam a tudattól, hogy ő tudja, hogy elmondtam. És féltem, hogy megöli őket a démon, amely belém is belémférkőzött.
|
 Itt ültem egyedül az asztalnál. -Most mit csináljak?
Talán kimehetnék a kőkapuhoz. Igen az jó lenne. Egy kis friss levegő. Felálltam a székről és fura érzésem támadtam. A sárkány ki bennem élt ki akart szabadulni. - Hu.- fujtam eggyet. Na menjünk. A sárkány szinte már ki akart szabadulni. Futottam és futottam.
Étkező->Kőkapú |
Ahogy beléptem elfeledkeztem az ajtóról és elengedtem a kilincset. Az ajtó nagy duranással zárult be mögöttem.
- Hopsz!- suttogtam. Tovább mentem és leültem egy üres asztalhoz. Lábaim sajogtak, de a fejem már nem. Kicsit jobban éreztem magam mint a folyósón. Szeretem az életem és ezzel gondolom mindenki így van. De akkor anyám miért akarta tőlem elvenni a sárkányfelemet még régen? Á, ne rágodjunk a múlton most a jővő számít.
folyósó->étkező |
 Celearh megint kijelentette, hogy felesküdik bármire, amit mi mondunk. Itt átfutott az agyamon, hogy kérdezek valami hülyeséget, de semmi sem jutott eszembe. Minnél tovább nétem, annál inkább kezdett eluralkodni rajtam ugyan az az érzés, ami a legutolsó beszélgetésünknél. Még mindig nem tudtam beazonosítani, de legalább azt tudtam, hogy ilyet még nem éreztem.
- Faith kigyögöd végre amit akarsz vagy sem?- halottam saját hangomat. Én ezt tényleg megkérdeztem? Visszanéztem Celearhra és mosolyogtam, ezt sem tudom miért tettem. Egyáltalán tudok én bármit is? Nem lenne meglepő, ha nem. |
[Celearh Moth]
- Felesküdök. Akármire, amit ki tudok mondani. - feleltem. Faith tekintete határozott volt, de rejtelmes, én viszont nem tudtam ezt az eposzi nézést reprodukálni. Megmerevedtem a néma izgalomtól. Nem voltam egy nagy szónok, úgyhogy inkább tartottam a szám. Az imént is elmentem volna a kerekasztalhoz azzal a gyógyegér lovag-szöveggel egybekötött kiselőadással, hogyan kell reagálni, ha valaki életre kelti a haverod, illetve kit kell gyilkossággal vádolni, kit nem.
Ami zavart, hogy senki szemében nem láttam bíztatást. Sőt, Moo mintha el sem tudta volna képzelni, miért teszem ezt. Nem egyértelmű, hogy...?! Hogy...
És akkor leesett, hogy ezt voltaképpen én sem tudom. |
Néztem, ahogy Faith húzza Celearh agyát a kérdésével. Hányszor csináltam ezt anyuval? A fiúra néztem és megint csak ugyan azt a kérdést tudtam feltenni: Vajon mit akar ezzel elérni? Talán tiszteletet akar kivívni magának, vagy... vagy nem tudom. A vívás szóról jut eszembe... Áh, már megint az eszembe jutott valami. Mi vagyok én? Emlékkönyv? Na, hagyjuk. Ott ültem egy újabb patthelyzetben Ismét nem tudtam mit csiálni. Csak vártam, hogy mikor robban ki egy újabb vita. |
[204-185] [184-165] [164-145] [144-125] [124-105] [104-85] [84-65] [64-45] [44-25] [24-5] [4-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
