|
Témaindító hozzászólás
|
2015.07.10. 23:08 - |
 |
[103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
Cecil Warren Klein:
Az idő kellemesnek volt mondható, a látóhatárt pedig halvány ködfátyol terítette be. Magasságomnak köszönhetően viszont elég jól átláttam az előttem gomolygó fehérségen, ezért céltudatosan, és magabiztosan sétáltam előre. A fűszálakon harmatcseppek csillogtak, amik lassan átkúsztak a cipőmre, ahogy utat vertem magamnak. Sötét ingemet könyékig feltűrtem; sosem voltam egy fázós típus. A nagy merengésben majdnem elestem egy kőben, de jó egyensúlyérzékemnek köszönhetően talpon maradtam. Fekete keretes szemüvegemet visszatolva az orrnyergemre baktattam tovább az úticélom felé, amit enmsokára meg is láttam. Magas kőfalak vettél körbe a kissé - számomra - régiesnek titulált kastélyt, de az előttem nyitva álló kapu azt üzente, hogy nyugodtan menjek csak be. Ezért hajamba túrva, ami a fényviszonyoknak köszönhetően majdnemhogy fehérnek tetszett, léptem be a kastély udvarára. Hajtincseim egyik oldalon a szemembe lógtak, és kurtán göndörödtek össze-vissza. Láthatólag senki sem volt az udvaron, ezért beljebb sétáltam a kastélyba. Nemsokára melegebb helyre érkeztem, mint az előbb voltam, és körbepillantottam. A folyosók érdekes szagot árasztottak, ezért innen próbáltam minél előbb kijutni. Nemsokára egy szobába nyitottam be, ahol egy lány ült az egyik ágyon. Megköszörültem a torkomat, majd megszólaltam- Szia.. Ohm.. - kezdtem, majd elgondolkoztam egy kicsit - Szóval, én most érkeztem, és gondolom, rossz helyre tévedtem be.. Ha megmondanád, hova kéne mennem, azt nagyon megköszönném. - mosolyogtam rá, majd hajamba túrtam.
Egyéb telkek a kőkapuig -> Déli torony -> E'rithek priccse |
  Egyéb telkek a kőkapuig-> Folyósó-> E'rithek priccse |
 Az igazat megvallva élveztem a rendhagyó furikázást. Mintha újra hétéves lettem volna. Relatív csendben berobogtunk a kastély melletti területre, ahol Dale kilesett, nem-e lát véletlenül tanárt a közelben. Ami azt illeti, látott. Azok ketten még mindig úgy áltak ott, mint két felelősségteljes vízköpő, akiknek eszében sincs lezúgni végre a Notre Dame-ról.
A különleges határát azonban csak akkor léptük túl, amikor Dale az órájára nézett, majd odaköszönt nekik egy "jó estét" - tel, és az orruk előtt becipelt engem a Reeylimbe. Aztán elindult a lépcsőn az E'rithek priccsei felé. A két tanár nem jött utánunk ordítva, nem szórtak átkokat, és nem is kifejezetten reagáltak mindarra, amit műveltünk körölüttük. Takarodó előtt voltunk, addig a kertben és a birtokon szabadon szórakozhattunk, amennyiben eszünknél maradunk, és nem próbáljuk meg megölni egymást a mágia segítségével. Ha mással, azt sem preferálják, de a varázserőre kifejezetten érzékenyek. Szóval felcaplattunk egy olyan lépcsősoron, amit saját erőmből aligha győztem volna.
Egyéb telkek a kőkapuig--> Folyosó--> E'rithek priccse |
Először nem esett le Devi mondata. Nem értettem ki aggódik értem, hisz a bátyám itt volt. Aztán rájöttem. Kezem akkorát csattan a homlokomon, hogy azt még az Északi-sarkról is lehetett hallani. Devi gonoszan, egyben kedvesen mosolygott rám, amiből arra következtettem, hogy csak viccelt. Mégis mérges pillantásokat löveltem felé. Ez részben azért volt, mert felhozta a témát pont Albondiel előtt, mire bátyám egy "Hogy?" kérdéssel felelt.
Devit hirtelen nyakába kapta Dale és elszáguldottak. Gyorsan követtem őket, mielőtt Ablondiel még több kérdést tehetne fel, így ő kéntelen volt utánnam jönni. Az már nem érdekel, hogy hol van Faith. Pláne nem az, hogy Alexander. Biztos őkis átjutottak. Tisztáztam magamban és folytattam utam. |
Reméltem, hogy mindenki sikeresen átkerült a kerítés túloldalára. Mivel meglehetősen hosszú, elképzelhetőnek tartottam, hogy Alexander már rég az előcsarnokban dekkol, és hidegrázással határos dalokat dúdol a gyrosdobálónak, aki kiszolgált bennünket az ebédlőben. Élesen világított a kép az elmémben.
- Menjünk, jó? - suttogtam. - Ideje. Érted biztos aggódik már valaki, Moo. - Éreztem, hogy arcomon gúnyos mosoly terül szét, de nem az a gonosz, gyűlöletes, amellyel egy ellenséget illetek. Az igazat megvallva a Reeylim azzá a szentimentális Devivé formált engem, aki nem minden esetben kívánja megölni az embereket a puszta pillantásával. Épp csak időnként.
Tudtam, hogy csapatunkra úgy a legkönnyebb hatni, ha valaki tempósan előrevonul, hogy a többiek észbekapjanak, de legalább ne győzzék követni. Ez persze kevésbé lesz hatásos, ha bicegek, és felverek mindenkit a környéken... Miközben ezen gondolkodtam, figyeltem, hogy Dale lassan átmászik a falon. Határozottan kevesebb kárt tett magában, mint én. Még a tenyerét sem horzsolta le. Azt a nyamvadt mázliját!
Látta, hogy hülyén, egyhelyben állok, és jó testvérhez illőn ezt egészen elképesztő módon tervezte megoldani. Leguggolt, és egy sebes mozdulattal a nyakába kapott. Legnagyobb szerencsénkre nem sikítottam. Aztán entes-hobbitost játszottunk. A kevésbé beteg könyvmolyok kedvéért: a nyakában cipelt. Még így is klasszisokkal halkabban közlekedett, mint én képes lettem volna. Az egyetlen szépséghibánk az volt, amikor félúton bekaptam egy falevelet. Mert ugye mindenre egy sültbolond testvér sem lehet képes. Azért be kellett vallani, a legkiválóbb fiúkkal jártam egy intézménybe: egy briliáns, de őrült testvér; egy tanárnő, aki egyébként férfi hivatott lenni, de ezt az apróságot leszámítva, meglehetősen érti a dolgát; egy legendásan peches Arthur, meg egy sötétmágus, nekromanta, és minden elképzelhető egy személyben. Jó, és Lepke... |
 Bevallom kissé meglepődtem azon, hogy senki nem reagált különösebben. Talán azt furcsáltam a legjobban, hogy sötétmágusunk sem szólt semmit, holott mind tudjuk, hogy Alex szája ritkán áll be. A reakciók hiányát betudtam annak a nyilvánvaló ténynek, hogy tulajdonképpen közülünk senki sem normális teljesen.
Miután a többiek olyan szépen magamra hagytak, elfordítottam fejem a támadóból lett áldozatról és szembe néztem a sötéttel. Tudtam, hogy nem kellenek ide üres, fenyegető szavak - holott azok dramaturgiailag tökéletesen ide illettek volna -, az egyetlen dolog, amiért nem indúltam el, az az volt, hogy korom sötét volt. Az animágia hiába az én szakom, a sötétben azért nem látok. Amikor végre elindultam, csak abban tudtam reménykedni, hogy nem rohanok neki egy fának, amíg meg nem látom a Reeylim kastélyablakainak fényeit.
Sokat nem kellett gyalogolnom mire megtaláltam a falat. Egy lélek nem volt a közelemben, valószínűleg ők másfelé jutottak, és máshol másznak át. Volt olyan szerencsém, hogy a kastély ablakok elég fényt nyújtottak a mászáshoz, így elég gyorsan neki is kezdtem, miután ellenőríztem a terepet. A kövek közti résekbe ékeltem csizmáim talpát és megkezdtem a mászást. Sikerült egy vágást képeznem tenyeremen, de épségben eljutottam a tetejéig. Onna pedig egyenes út vezetett lefele. Egy jól irányzott ugrás, és újra a Reeylim füvét tapostam. |
Devi kifeküdt, mert felsértette a lábát a kerítésben. Komolyan nem tudna egy kicsit odafigyelni? Persze Albondielnek megint oda kellett rohanni és ellátni a sebét. Tényleg miért nem ment orvosnak? Úgyis annyira szeret embereket gyógyítani. Mellesleg ez pont kellet. Nehogy már beérjek a szobába. Az viszont tetszett, hogy megint tanárnő lett a bátyámból. Érdeklődve figyeltem a következő eseményeket. Igen, érdeklődve. Majdhogynem annyira, hogy Dale-t majdnem elengedtem. Aztán észbekaptam, hogy az nem lenne jó ötlet, mert akkor odarohanna és elkezdené kérdezgetni szegény lányt, hogy mi van vele, és, hogy jól van-e. Ezt nem volt kedvem végig hallgatni, így csak odaszóltam nekik:
- Csodás! Mindenki jól van, akkor indulhatunk tovább, vagy még eltársalogtok így kettesben?
Albondiel hátra fordult, majd a zsebéből előkapott egy kesztyűt és képen dobott vele. Közben mosolygott. Kesztyűt? Mi a halálnak ennek ilyenkor kesztyű? Teljesen meg van huzatva.
Végül csak elengedtem Dale-t. Lehajotam a kesztyűért és hozzá vágtam... Volna, de elhajolt így Devit találtam képen. |
Hát... akárhogy is, jó érzés volt, hogy nem estem pofára. Meg az is, hogy Abondiel nem hagyta, hogy pofára essek. De nem volt kedvem elérzékenyülni, mivel biztos voltam abban is, hogy nem kéne mögé látnom semmit. Ez ugyan az, mint amikor felrángatjuk az osztályársunkat korcsolyázás közben a jégről: nem kell hozzá szerelmes gerléknek lenni, csak annyi jóakarat, hogy ne vágyjunk rá, hogy a másiknak befagyjon a segge.
Elmosolyodtam. - Kösz. Meglehetősen jól. Bocsánat a jelenetért, én... tudtam én, hogy két bal lábam van, na. Szóval, akár mehetnénk is. - Miközben ezt mondtam, azért a súlypontomat áthelyeztem a tulajdon lábaimra. Azért nem fogok halott Hóehérkét játszani Abondiel karjaiban. Okádnék magamtól. - De tényleg köszönöm... - kezdtem baljósan nyálasnak érezni a jelenetet, kezdve onnan, hogy elkapott, egészen odáig, hogy hálálkodom neki, úgyhogy szokásomhoz híven oldottam meg a problémát. - Tanárnő. - Félig gonoszul, félig nevetve megint rámosolyogtam. Vajon nem hülyeség haverként tekinteni egy tanárra? Mármint nem pofátlanság? Bár, ha Azura megpróbálhatja megkéselni, és ráhozni a szívinfarktust, azt hiszem, tőlem ennyi belefér.
Amint ezt helyretettem magamban, időm akadt azon is gondolkodni, mi lehet az oka annak, hogy bátyám nem akadt ki teljesen. Sőt, a hangokból ítélve, nagyjából semennyire. Ez azért felettébb furcsa volt. Vállam felett hárapillantottam - közben tekintetem egy pillanatra Azura fapofájára villant. A lány olyan arcot vágott, mintha azt akarná sugallni: "jól van, éltek, mehetünk már?". Aztán megláttam, hogy a Moonak becézett kisasszony ügyesen lekapcsolta Dale-t. Nos, igen, azért őt a "csudába" szónál durvább káromkodások negyed órára képesek kivonni a forgalomból. Nem. Nem, Dale nem buta, máskülönben a Reeylim bokrai közé sem jöhetett volna be, de olyan egy pillangólelkű - amit egyébként egész ügyesen tudna titkolni -, hogy ha csúnyán néznek rá, kapásból szívrohamot kap. De hogy mitől? Mert ugye én vagyok a gonosz boszorkány, a Pendragon-legenda Morganája, de ő...? Nos, belé valahogy nem sok gonoszságot sikerült összekuporgatni. Úgy tűnik, a varázslócsaládok ilyenek. Kell egy dúvad leányzó, illetve egy egyhén feminin bátyj. Azuráék is kiválóan demonstrálják. Az meg, hogy Faithnek nővére van, Alexander pedig relatíve meggyőző férfi... nos, a kivétel erősíti a szabályt. |
Tehát átértünk. Dale jött utánnuk, majd Devi. A lány valami olyat sutogott, hogy kapjam el, ha netalántán leesik. Hát erre nem került sor. Ügyesen leereszkedett, majd miután lábra állt konkrétan elvágódott oldalra. Gyorsan odamentem és még a levegőben elkaptam. Tényleg eme mozdulat sor közben, hogy nézhettem már ki? Gondolom úgy, mint Azura kiskorában, amikor fogott egy lepedőt és szellemet játszott. Igen pontosan úgy. Jut eszembe. Kéne valami normálisabb göncöt szereznem.
Na, de térjünk vissza a történtekre. Devi félájultan a kezemben feküdt. Azura halál nyugodtan nézett ki a fejéből. Alexander és Faith sehol. Dale meg, meg visítani kezdett, mire húgom odarohant hozzá és befogta a száját, néhány nem túl kedves szó kíséretében. Bár annak örültem, hogy nem került elő megint a kése, mert már látta olyat is, hogy azzal fenyegetett meg valamit. Komolyan? Anyáék miért is vettek neki kést? Na, efelől azt hiszem kérdőre vonom még őket. Kár volt, hogy így megromlott szegény lány leleke. Olyan sok minden mást kezdhetett volna az életében egy késsel. Itt gondolok arra, hogy lehetett volna szakács, vagy valami ilyesmi. Na, tessék már megint elkalandoztam.
Devi lábából folyt a vér. Biztos megszúrta a kerítés egyik dárda hegye. Tényleg? Lépten-nyomon szúrt sebekbe kell botlanom? Lefektettem a lányt a földre és közben figyeltem Azurát mit tesz szerencsétlen Dale-el. Valami gyógyító varázslatot mormoltam megint, mire Devi sebe begyógyult. Mikor végeztem felsegítettem. - Jól vagy?- kérdeztem. |
Ahogyan a kerítéshez értünk, elfogott az az érzés, hogy "de jó, hazaértem". Habár még mindig kedvem lett volna futólépésben közlekedni, már kitisztult annyira az agyam, hogy rájöjjek, nem lenne az olyan jó, ha Faith bárkibe is beleszúrná a kését meg ha valakibe, az ne Alexander legyen. Van itt nála kellemetlenebb alak is, bár ez a valaki a szobájában dekkol most a maga fekete módján. Ahogy kicsit lehűlt a fejem, arra is gondolni kezdtem, hogy nem ártana végre csendesebb lépésekre váltani, mint egy csörtető vaddisznó. De sajnos így az is befurakodott az elmémbe, hogy hideg van, illetve, hogy teljesen átázott a cipőm, és azt hiszem, a sár és fű színe sosem jön majd ki belőle. Majd ha Gathriinra lépek, szőrös nagyimamuszt csinálok belőle transzformáción. Nem mintha olyan lassan terveznék fejlődni, de ilyen színben maximum azt tudnám elképzelni. Arra már inkább nem is merészeltem gondolni, hogy a ruhám hogy fog kinézni egy ilyen nap után, de ha maradhatok a Reeylimben, nekem mindegy.
Fogtam a kerítést, óvatosan felmásztam - ügyelve, hogy senki ne legyen közvetlenül alattam, még Dale se, hiszen újra tudatosítottam magamban a viseletemet, amelyet nem arra találtak ki, hogy falra másszak benne. Sebaj. A bátyám úgyis meglehetősen puritán. Átlendítettem a bal lábam a tüskék felett, és óvatosan utánaemeltem a jobbat is. Kecsesen keresztbeléptem, olyannyira, hogy a követkeő pilanatban éreztem, hogy egy vékony csíkban megnedvesedik a lábam. Inkább nem ordítottam. De nem mertem odanézni, mennyire mélyen szúrtam meg magamat.
- Abondiel, - suttogtam. - Légy szíves, és kapj el, ha lefordulok innen.
Erre azonban valamiért nem került sor. Karból leeresztettem magam olyannyira, hogy csak harminc centi választotta el a lábamat a talajtól. Elengedtem a kerítést a kezemmel, és érezem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj. Nem kellett volna ránehezednem. A szívem félrevert a mellkasomban. Nem volt jó érzés. Ne, ne, ne! Csak most ne, csak ne hallják meg, csak ne kelljen éppen ma, éppen így...Én nem mehetek el innen...!
De már semmi nem rajtam állt vagy bukott. |
Végre! Már alig várom, hogy bent lehessek a szobánkban és egy meleg takaró alatt összekuporodhassak. Ezekkel a gondolatokkal indultam meg Albondiel után az éjszakában. Lassan Devi meg a átya is követtek, majd Alex is csatlakozott hozzánk. Faith még mindig valahol hátul volt, de nem foglalkoztam vele. Igen, tudom, hogy ez nem szép dolog, de akkor is volt fontosabb dolgom. Magyarán visszamenni mielőtt észre vesznek.
Egyenletes tempóval haladtunk előre, míg el nem értünk a falat. Ott bátyám előrre küldött, nehogy megint a nyakába ugorja késestül. Majom módjára felkapaszkodtam, majd elrugaszkodásból átlendültem az alkarnyi dárda hegyek fölött és puhán földet értem. Nem sokkal később a tanárnő is követett. Persze egy kevésbé szép és akrobatikus mutatvánnyal, de ja. Itt megálltunk és vártuk a többiek érkezését a falon túlról. |
 Volt egy olyan ézésem, hogy nem leszek/vagyok közkedvelt személyiség a Reylim - ben. Ha őszinte akarok lenni, ez nem is számított. Ha már fekete mágus akarok lenni - már pedig az leszek, hacsak nem csapatom ki magam már az első nap éjjelén - akkor amúgy sem fognak örömükben visítani az emberek közeledtemre. Vagyis visítani talán fognak, de nem örömükben...
Ezidőtájt valószínűleg már olyan képet vághattam, mint aki citromba harapott, ráadásul nem is egybe. Az az ábrázat, amit viselhettem, gondolom megfizethetetlen látványt nyújtott, de nem értem rá azzal foglalkozni. "Forduljunk vissza" ez volt az aznap hallott egyik legértelmesebb mondat. Azok után, hogy Azura pofán vágott, Faith meg kis híján lábamba kívánta állítani a tőrét, nem jött volna rosszul egy kis pihenés, hogy agyam feldolgozza az imént szerzett információkat. Amiből persze később gondolom az lett volna, hogy hajnali négyig a mágiakönyvemet bújom, hogy utána elalhassak rajta. Igen, mindenféle jóslás nélkül is láttam szomorú jövőmet.
- Menjünk - egyeztem bele.
Lassan megindultam a sötétbe borult tájon. Nem kívántam az éjszakát egy félholt, majd újjá élesztett őrült mágusgyűlőlő társaságában tölteni, igen, ez még számomra is némileg bizarr volna. Ígyhát elnyújtott léptekkel haladtam a fák között, remélve, hogy egynek sem megyek neki, bár az értesüléseim szerint jobban láttam a sötétben az átlagnál, nem tagadom, tőrténhetnek balesetek. |
| [Devi Weis]
Az első gondolatom az volt, hogy azonnal rohannom kell vissza a kastélyba, és inkább nekifutásból lefejelem a fákat, mint hogy itt kelljen hagynom a Reeylimet. Valami ismeretlen oknál fogva azonban nem tettem ezt. Hanem többé-kevésbé tudatosan és józanul indultam el Abondiel és Azura nyomában, szándékosan ügyelve, hogy ne előzzem meg őket. Az már nem különösebben érdekelt, hogy az imént egyiküket megtámadták, ahogy az sem, hogy kis híján embert öntünk. Tulajdonképpen ha az ég szakad a fejemre és/vagy egy fúriafűzbe botlok, már az sem nagyon rázott volna meg. De az se, ha Faith lábon szúrja Alexandert. Közben hallottam, hogy a hátam mögött Dale magához képest durván elkáromkodja magát, a következő szavakkal fejezve ki a helyzet iránti nemtetszését: "a fenébe". Azt hiszem, ezzel mindannyiunk érzéseit összefoglalta. |
Miközben életmentői feladatomat végeztem Azura, Faith és Alex összeveszni készültek. Ugyanis Alexander, a mi drága feketemágusunk áthatólag túlságosan féltette a közeljövőben elkezdendő tanulmányi pályáját. Faith teljesen kiakadt a "játék" szó említésére és azt hittem, hogy menten leszúrja az imént felvett késsel a srácot. Azura megint agyament szóhasználatát elővéve mosolygott és közölte, hogy szeretne visszamenni. Ha végig gondolom lassan tényleg elindulhatnánk ugyanis közeledik a takarodó.
- Szerintem is induljunk el. De ha valaki azt szeretné, hogy kirúgják akkor maradjon nyugodtan.- mondtam azzal húgommal a nyomomban elindultam. Lassan haladtunk előre, hogy, aki akar az utol tudjon érni. |
A földön heverő kezdte abba hagyni a mocorgást, s zihálva bámulta a felette tornyosuló lombok tömkelegét. Úgy látszott, fájdalmai múlnak, ami nagyvalószínűséggel Albondiel gyógyító varázslatainak köszönhető. Mindazonáltal láthatóan nem volt abban az állapotban hogy elfusson, és ezt Alexen kívül a vak is láthatta. Az előttünk fekvő ember rettegett, holott egy öngyilkos küldetésbe vetette magát. Ilyen az emberi természet, bolond és szeszélyes. Egyszer halni akar másszor az életért sóvárog...
Alex szavai, és megszokott, idióta arckifejezése olyan színten felzaklatott, hogy fortyogtam a döhtől. Ökölbe szorítottam újaimat, hogy elejét vegyem a sötétmágus arcán csattanó pofonnak, és sikerrel jártam. Alex megúszta, fékeztem az öklömet, de az indulataimat már nem sikerült.
- Te idióta, ez nem játék! De ha akarod, tessék, legközelebb hagyom hogy kést eresszen a bokádba, akkor majd sokkal jobban érzed magad, igaz? - kifújtam a fegyülemlett levegőt és sikerült valamennyire lenyugodnom, de az indulat még mindig fel-fel cikázott hangomban, ezért valami furcsa, skizofrén hangzása volt szavaimnak. Mint amikor gollam és szméagol beszél egyszerre. - Akárhogy is, nem tettük jól amit tettünk, ezt beismerem, DE nem lenne célszerű végighurcólni egy üvöltő bolondot az erdőn... Mert akkor aztán sokkal kissebb az esély rá, hogy észre vesznek...
Ez úgy ahogy van el van cseszve.
Hagynunk kell, hogy elmenjen, maximum hírét adja a fajtársainak, hogy bizony itt nem lesz olyan, aki hagyja magát... - Szememet a támadónkra meresztettem, és végig rajta tartva tekintetemet felemletem késemet a földről. Undorodtam tőle, de össze kellett szednem magamat, a hatás kedvéért, és felemelnem. Ha valamikor, hát az elrettentésnél kellett a drámaiság. Felhúztam a kést a földről és tekintetemet végig a támadón tartva övembe dugtam azt.
|
Szóval ez a csávó nem lehet ugyan olyan, mint aki Dale-t bántotta. Faith lassan kezd visszatérni közénk. Alexander meg egy oltári nagy tuskó! Tekintve iménti elvágódását. Mondjuk tény, hogy Devi egy kissé erősen lökte oldalba, de nagyon szórakoztató volt.
- Ugyan mit? Ellökhettük volna? Mert annak sokértelme lett volna, nem?- néztem rá még mindig mosolyogva. Kezdtem úgy érezni, hogy most ő pofoz föl engem, ha nem hagyom abba, de gyorsan. - Rendben akkor menjünk arrébb, ha az uraság ezt óhjta.- megint ez az idióta hangnemem és szóhasználatom. Most már biztos, hogy képen töröl. Nem baj, majd... neem azt még én sem tenném meg. - De szerintem inkább menjünk be a kastélyba, ezt a szerencsétlent meg hagyjuk itt. |
Ha az értetlenség, és az elvakultság fájna, néhányan már ordítottak volna körülöttem. Fel nem foghattam, mi értelme először leszúrni, majd meggyógyítani a fickót. Így tutira nem fog minket komolyan venni. Sőt, ahogy elnéztem magunkat, én sem vettem volna komolyan a társaságot. A halántékomat masszíroztam éppen, és közben tudományos felfedezést tettem: az irritáló, ostoba viselkedés fejfájást okoz. Ezért minimum Nobel - díjat követelek. A következő pillanatban erős lökést éreztem az oldalamon. A következő pillanatban egyenletes sebességgel dőltem a föld felé, mint valami zsák. Persze, még időben megtámasztottam magamat a karommal, mielőtt arccal a sárban végeztem volna. Összevontam a szemöldökömet.
- Tudjátok... ezt vele kellett volna megcsinálni - sóhajtottam, miközben felkeltem, és megpróbáltam letörölni a nadrágomról az imént odakerült mocskot. Na persze, ezzel a húzással csak még jobban összekentem vele.
- Gyerekek - ezt a szót úgy ejtettem ki, mintha én nem azt lettem volna, vagy valamennyivel fölöttük állnék. Bár ez így is volt, papíron még nem ez szerepelt. - Legalább valami altató mgiát, vagy mi a fekete halált vessetek be, mert ha meglóg, nem futok utána - mellkasom előtt összefont karokkal néztem őket.
- Ráadásul ha már mindenképp ilyet akarunk játszani, legalább menjünk odébb, egy olyan helyre, ahol nem láthat meg minket akárki - javasoltam. ~ Komolyan, itt mindenki más csak gyilkolászni akar, és egyedül én gondolkozom józanul? Nem a feketemágusnak kéne vadul őrjöngenie, és gonoszan vihognia? Bár azt a gesztust sohasem értettem, de mindegy... ~ |
Tudtam, hogy most talán azzal tenném a legjobbat, ha nemes egyszerűséggel valami orbitális, pimasz hülyeséget sikerülne mondanom. Mivel ez egyébként nem állt távol tőlem, ezúttal meglepett, hogy képtelen vagyok hasonlót produkálni. Azután csak kizártam a világot, és magam elé révedve közöltem: - Valaki kaparja össze a Tündelányt, oké? Olyanok vagytok, mintha bennetek forgattak volna meg egy tőrt. - Azzal erőltetetten oldalba löktem Alexandert, az adrenalinra való tekintettel a kelleténél kissé erősebben. Már nem vártam meg, hogy végül is beleesik-e a bokorba, vagy sem, és azt sem, fog-e villámokat szórni a szeme. Inkább elfordítottam a tekintetem, és máshova koncentráltam, történetesen a félhullára, vagy legalábbis annak környékére. Ami azt illeti, Abondiel elég jól ellátta, bár egy tanártól ezt el is vártam. Legalábbis a Reeylimben...
Bátyám rámvillantotta a tekintetét, majd egy vontatott mozdulattal megfogta Faith kezét, hogy felsegítse. Kettőnk közül nem én vagyok a kedvesebbik. Ezt nem fogom letagadni.
- Ha vannak is többen, nem tisztünk eldönteni, hogy vallatásnak tesszük-e ki őt. Arról szó sincs, hogy megbocsájtanék egy ilyet, de ne lássunk összefüggést ott, ahol nincs. Aki engem megpróbált... szóval a merénylő alkímiát használt. Ő egy késsel rontott ránk. Lehet, hogy én néztem túl sok krimit, mielőtt idejöttem, de ennek így nem sok értelme.
Utáltam ezt a (szerencsére ritka) természeti jelenséget, amikor Dale-nek igaza volt, így próbáltam magamban inkább Azura álláspontját pártfogolni, és ez - habár a józan észnek ellent mondott - azonnal sikerült is, amint egy pillantást vetettem a bátyám sebes arcára. Igazából szerintem sosem fog elmúlni. Kár. Dale arca kedves volt, most meg olyan, mint Dart Vader. |
Albondiel Moonrider
Azura teljesen megőrült. Azt akarja, hogy meghaljon ez az ember. Nem lehet ilyen kegyetlen. Na, igen ebben külömbözünk a húgommal. Míg én egy léleknek sem ártanék, ő hideg vérrel megölne bárkit.
- Nyugi. Ezek után már senkit nem fog egy ideig bántani.- mondtam neki.
Közelebb sétáltam a Faith által már egy kicsit ellátott férfihoz és letérdeltem mellé. Hátulról hallottam Azura kiáltását, hogy koszos lesz a ruhám., de nem foglalkoztam vele. Varázslatotk között kutattam az agyamban. Találtam is egyet és mormolni kezdtem a varázslatot. Az ürge sebei felszínesen begyógyultak, de még egy darabig biztos fájni fog neki.
Azura Moonrider
Faith bekötözte ennek az őrültnek a sebeit. Hát komolyan, ezt nem hiszem el! Albondiel meg gyógyító varázslatokat motyogva ellátta. Ez nem lehet igaz! A bátyjám meg van huzatva. Aztán meghallottam Faith kérdését miszerint több ilyen nyomorult emberke is lehet a környéken, aki megakar ölni minket. Eme gondolatra megborzongtam. Még néhány ilyen alak és egyet biztosan kinyírok. |
Kezeim remegtek így csuklómra szorítottam másik kezemet ezzel próbálva engedelmességre bíztatni végtagjaimat. Nem akartam embert ölni, csupán a pillanat heve és az adrenalin késztetett erre a cselekedetre. Torkom össze szorúlt és nehezen tudtam csupán felállni a földről.
A vérzőre néztem és túrkáltam egy kicsit a zsebemben, találtam egy rongyot amely többé kevésbé sterilnek ígérkezett. Mellé léptem és leszorítottam a lábát csitítva. Szorosan körbetekertem a sebet elszorítva ezzel a vérzést. Mivel a kötésem elfogyott, kiszakítottam köpenyemből egy darabot és a vérző vállára szorítottam.
- Nem hal meg - a vér beszínezte a kötéseket. Azután Alex válaszát is meghallgattam. - Lehet, hogy többen vannak?
|
[103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
