|
Témaindító hozzászólás
|
2015.07.10. 23:08 - |
 |
[103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
 - Öhm. Őszintén? Nincs. - közöltem meglehetősen tömören. Az éjszakai fürdőzésnél nem nagyon lehet jobbat kitalálni, még akkor sem, ha az ember kiemelkedő szellemi képességekkel rendelkezik. Akárcsak én. Szóval nem is erőlködtem azon, hogy valami ön-és közveszélyessel álljak elő. Amiről a Lepke nem tud, az nem fáj neki, és ha nem vihogunk majd hangosan, hogy "hé, Faith, emlékszel, milyen nagy volt, mikor Alexnek csurom víz lett a haja?", akkor nem jön majd rá magától. A fenti pedig többízben kizárt. Egy: nem hiszem, hogy valaha is a bunkónál kellemesebb hangnemben szólok majd a Tündelányhoz. Kettő: Alexander, és ez magáért beszél. Három: nem tudom elképzelni őt egy tóban pancsolni, és szórni a vizet maga körül, mint egy elfuserált hableány.
Közben elvétve arra is gondoltam, vajon Dale-nek miért nincs igénye arra, hogy napjában párszor úgy jöjjön, és megölelgessen, mint egy szeretethiányos plüssmacit. Mert időnként határozottan úgy éreztem magam. Persze ilyenkor elég volt csak ránézni Alexander arcára, és rádöbbenni, hogy ha többek között ő - akinek Joker-mosolya a téboly szimbóluma lehetne - is hülyének néz, talán lehet benne valami. |
 Amint Alex meghallotta, hogy mit szeretnék csinálni kicsit mintha megijedt volna. Vagy csak szörnyen hülyének gondolt, vagy mindkettő. Aztán előállt azzal az ötlette, hogy keressünk grizzlyt. De nem ez volt az, amire felfigyeltem. Mármegint mosolygott. Vonásaim elkomorultak. Nem Azura, most nem törlöd képen.- rendeztem el magamba a dolgokat. Pedig milyen jó lett volna letörölni azt az idegesítő vigyort. Hangosan sóhajtottam. Szóval az ötleteim senkit sem fogtak meg annyira, mint engem. Lehajtottam a fejem és igen erősen vizslattam a cipőmet, amit most egy haomnyi sár borított.
Akkor maradt a vízbefullás Lepke nélkül, vagy talán valaki feldob egy ötletet, ami mindenkinek tetszik és akkor az előbbit elhalasztjuk. Ennek örültem volna a legjobban. Közben Albondiel mögém sétált, bizonyára túlzottan a gondolataimba mélyedtem ezért nem figyeltem felrá, csak akkor, amikor megölelt. Felkaptam a fejem és Alxanderre néztem.
- Van jobb ötleted? |
 Devi leszűrte a mondandómból a lényeget: milyen mintázatú hálóruhát viselnek a jervadorok. De komolyan, ha erre annyira kíváncsi, nézze meg maga, nem lehet nehezebb, mint kimászni a falon. Ezután a lány elmesélte, átyja milyen szörnyű látvány szemtanúja volt, amelybe én inkább nem is akartam belegondolni. Meg amúgy sem volt sok fogalmam róla, ki a túrórudi az a Ms. Cormeilles...
- Szerinted? - folytattam Azuramondanivalóját. Bár tőle valami olyasmire számít az ember, hogy "Fogdossunk trollt lepkehálóval az éjszakai ködben, mert ugye miért is ne?!".
Közben követtem őket be a fák közé, mert nem én akartam az első lenni, akit észrevesznek. Bár még mindig kevésbé voltam látható, mintha neonrózsaszín vagy hasonló színnekbe öltözve vonultam volna ki. Bár aki engem neonrózsaszín cuccban lát, az tuti nagyon beszívott, mert én előbb ugrom le egy szikláról, mintsem olyasmit húzzak fel.
Majd Azura végül kinyögte a javaslatát.
És rádöbbentem, hogy aznap talán mégis lesz alkalmam levetni magamat arról a kőről...
- Most akkor felmerült bennem a kérdés, hogy ezt komolyan gondolod - e, vagy csak poénos akartál lenni? - érdeklődtem felvont szemöldökkel. Bár az arckifejezéséből ítélve nagyon is komolyan gondolta az imént elhangzottakat. ~ Mibe keveredtem én?! ~ szólalt meg az a vékony hangocska a fejemben, amellyel ezúttal mélységesen egyetértettem.
- Ennyi erővel... keressünk grizzlyt - jegyeztem meg epésen, gúnyos mosoly kíséetében. A másik eshetőség az lett volna, hogy a tenyerembe temetem a kezemet, és "Miért én: Miért?!" kiálltásokat üvöltök az ég felé. Nem hiszem el, hogy néhány máguspalánta ennyire, nos... gyerekesen tud visekedni. Nem mintha én annyira felnőttes lennék, hogy bárkit megítéljek, de mégsem akarok falombon futkározni, mert tudom, hogy sírás lesz a vége. Vagy kidől a fa, de az valószínűtlenebb. |
Devi utánam jött és kijelentette, hogy tudni akarja, mire gondoltam. Nem tudtam, hogy jó lenne-e elmondani, de hát meg kell próbálni. Végülis csak nem lehet olyan rossz? Vagy igen? A másik lehetőségem az lett volna, hogy nem említem őrül ötletem és elmegyünk a tóhoz vízbefullni. Mivel megígértem Celearhnak, hogy ezt együtt tesszük, így alapból elvetetem.
- Hát arra gondoltam, hogy ha van a közelben mocsár akkor ott futhatnánk versenyt, de ha nincs akkor ugrálhatnánk a fák lombkoronáján, vagy...- itt elgondolkodtam egy kicsit, mert ez már tényleg abszolút idiótság lenne, de végül csak kinyögtem.- Vagy kereshetnénk egy sziklát s leugorhatnánk.- mosolyogtam Devire és Dalere, mert ez az ötlet volt számomra a legkedvezőbb.
Közben Albondiel is ideért.- Hogy mit akarsz?- hüledezett az utolsó ötletem hallatán. Látszott rajta, hogy csak tetteti. Tudtam, hogy ő ezt nem akadályozza meg, mivel már régóta nem érdekelte, hogy hogyan töröm össze magam. Legfejjebb elvitt utánna kórházba és ott maradth velem. Szóval néztem Deviéket válaszra várva és csak mosolyogtam. |
Mikor Alexander javaslatott tett arra, hogy okosabb lenne elkoródni a fal mellől, talán életemben először nem éreztem késztetést arra, hogy veszekedni kezdjek vele, s addig játsszunk a szavakkal, amíg fel nem kel a nap. Túlzottan féltettem a tudást. Egyvalami viszont megütötte a fülem, amibe szíves örömest belekötöttem. "Ezt álmodták meg csíkos pizsamájukban". Halkan, torokhangon felnevettem.
- Szerinted a jervadorok hajszálcsíkos egyenpizsamát hordanak? - megráztam a fejem. - Dale látta már Ms. Cormeillest egy szál hosszú pólóban flangálni a folyosón.
- És őszintén remélem, hogy azért volt rajta bugyi. - jegyezte meg a bátyám, kissé megrázva magát, mintha vízcseppektől igyekezett volna megszabadulni. Én tudtam legjobban, hogy Dale-nek csak a szája nagy, de olyan betegesen szemérmes, hogy ha nem a Reeylimben tanulna, mehetett volna papnak. Nemhogy utánafordulna egy alulöltözött lánynak, hanem lehetőség szerint lehajolna bekötni a cipőfűzőjét, és nem igazán zavarná az sem, ha papucs lenne rajta.
Kissé dobogtam a lábammal, jelezve környezetem felé, hogy gondolkodok, mit kezdjünk magunkkal, és ha lehet, ne zavarjanak. Igyekeztem, ha nem is jobb, de legalább kevésbé tömör ötlettel előállni, mint azt Azura tette, így szükségem volt pár hosszú másodpercre. Miután az elmélkedésemnek vége szakadt, azonnal beosontam a fák közé, olyan távolra a faltól, hogy nem hogy azt, de már Alexandert is csak nehezen láttam a sötétben. Dale utánamsietett, akár egy lassú felfogású árnyék is lehetett volna. De nem volt. Hanem a bátyám, aki a fejébe vette, hogy vigyáz rám.
- Szívesen meghallgatnám, mi az, Azura. Főleg, hogy még a te veszélyekre alapkőként építkező elméd is elgondolkozik rajta, jó ötlet-e. Viszont ha esetleg úgy döntesz, hogy elkezded szégyellni hangod hallatását, akár le is mehetnénk a tóhoz, egy északai láblógatásra. Vagy fürdésre, ha valaki ruhástól szereti, bár ezt kétlem.
Ezt remekül kitaláltam, azonban pofátlan módon megszólalt a lelkiismeretem. Azaz, mivel olyanom nincs, így ennek pótlója, idősebb testvérem személyében. - Azért úgy szórakozzunk, hogy semmiből se hagyjuk ki a nazgult, akinek nem tudom a nevét. Vagy Lepkét, ahogy többnyire hívjátok. Lemehetünk, de ne legyen nagy örömködés. |
Alexander megjelent és javasolta, hogy menjünk arrébb. Albondiel el is indult. Rám se nézett. Tény, hogy halálra ijesztettem szegény, de na. Szóval felszedtem a tőröm, majd elindultam én is. Elhaladtam Alex mellett, aki éppen azt kérdezte mit csináljunk. Erre a kérdésre felkaptam a fejem. Szememsarkából láttam, hogy a bátyám is ezt teszi. Ránéztem és arcvonásaiból kiolvastam, hogy egyre gondolunk. Kérdő tekintetet küldtem felé és ő bólintott. Így elkezdtem.
- Szerintem... Áh, inkább hagyjuk.- Alexander tekintetét elnézve nem volt túlsok kedvem befejezni áshogy azt az elkezdett mondatot. |
Nem mondom, hogy harag támadt bennem, mikor Azurát a bátyja jól arcon vágta, mert megérdemelte. Nem vagyok nagy "tőrharcos" de az még nekem is rémlik valahonnan az óvoda tájékáról, hogy "Kés villa olló, tőr, nem gyerek kezébe való..." Főleg akkor nem, ha az említett gyerek két méter magasságból ugrik a fejedre, ráadásul halálra ijesztve a másikat...
Lilás árnyalatú hajamba túrtam, mást nagyon nem tudtam tenni. Egyéb esetekben a zsebem elengedhetetlen tartozéka, és régi, s elég hegyes svájci bicska markolatát kerestem volna - mert érintése a hamis biztonságérzetet nyújtotta számomra - azonban ezt a feliratkozásnál elvették tőlem. A fene tudja miért, hiszen a zsebemből az imént elővarázsolt drótdarabbal is igazán eredményesen ki lehetett volna valakit nyírni. Persze... ilyesmit egyáltalán nem terveztem abban a pillanatban.
- Jól van... - jelentettem ki ezután. Eléggé zavart, hogy nekem kell emlékezttnem a többieket, arra, hogy "Bocsi, de épp a jövőnket sodorjuk veszélybe itt a fal mellett!". Természetesen nem az veszélyezett, hogy nekem kell átvennem a vezetői szerepet - mert a látottak alapján a többiek valahol az alagsor tájékán felejdették józan paraszti eszüket - hanem az, hogy erre senki nem kért. Nem vagyok vezetési mániás. Jól megvagyok én magam, de ha valai irányítani akar, nos... keresek egy másik drótot is. Biztos akad még valahol...
- Szóval, most, hogy mind együtt vagyunk lassan eldönthetnénk mit akarunk... kicsit arrébb - tettem hozzá.
Szinte reménykedtem benne, hogy a következő pillanatban felbukkan valami lándzsával felszerelkezett páncélos, sisakoks őr - mint a filmeken, természetesen - és cifra szavakkal visszaterel minket az épületbe. Akkor tájékoztathatnám a többieket, hogy "Én megmondtam." Persze, ha a fekete mágiám mesteri szintre emelése a tét, amellyel aztán halálra rémiszthetek néhány ember, gy gondoltam, ez inkább mgis kimaradhat az életemből.
Szóval odébb lépdeltem néhány lépést, de nem mentem messzire. Még a végén megfojtják egymást nélkülem... Na jó, ha verekedés törne ki, valószínűleg páholyból nézném véget az egészet, és nem sok mindent csinálnék. Persze, mindez attól függ, ki verekszik kivel... |
 Drága húgom Azura tőrével a nyakamba ugrott. Valami olyat mondott, hogy én vagyok a késes gyilkos, vagy mi. Tudtam én, hogy várnom kell ezt a személyt! Csak arra nem számítottam, hogy pont a húgom lesz az. A földön elterülve próbáltam kiszabadulni, de hát azokkal a lábbakkal szemben semmit sem tehettem. Nagy nehezen kihúztam kereim és ellöktem. Szegényke hatalmasat nyekkenve ért földet. Persze mind ez nem tűnt fel, mert elvakított a düh, amit iránta tápláltam. Felkászálódtam és Azurát is felrángattam, majd egy hatalmas pofont kevertem le neki. Elgondolkodtam rajta, hogy megteszem még egyszer, de váratlanul Alexander jelent meg. Így Azura megölelt.
- Arrébb menni? Meglehet.- mondtam a fiúnak, akin látszott, hogy nem tartja nagyra az én képességeim, különösen az önfegyelmezésit. Kibontakoztam húgom ölelésszerű szorításából és elindultam, valahova. Ahogy Alex mondaná odébb. |
Hát, minden mást kaptam, csak a kérdésemre egy választ nem. No problem, értem én. Mindenki más úgy vélekedett, mint én. Szimplán csak ki akartak jutni, vagy bizonyítani egymásnak. De ez egy elég érdekes kérdést vetett fel: egyelőre nagyon jók vagyunk, észrevétlenül kijutottunk, egy csomó szabadidőnk volt. Semmi okunk nem lehetett aggodalomra. Bár, azt még el kellett döntenünk, mit is akarunk kezdeni a marha nagy szabadidőnkkel.
- Nos igen, feltehetőleg - bólintottam rá Devi nyomkövetéssel kapcsolatos észrevételére. - De ugye ha nem hagyunk felszínes nyomokat, senkinek nem jutna eszébe profi nyomkövetőket küldeni, mert ezt álomodta meg a csíkos pizsamájában, ugye? - azért csak nem agyhattam megjegyzés nélkül, nyilván. Hiába, egyszer még nagyon nagy bajba kerülhetek a személyiségem miatt. Bár abban csak reménykedni tudtam, hogy az nem aznap lesz.
- Rendben. Induljunk - egyeztem bele. Elindultam abba az irányba, ahonnan tompa, puffanás szerű hangok hallatszottak, gondoltam a többiek is arra lehetnek. Persze előbb még nedves avart rúgtam a saját nyomaimra. Elég elnagyolt megoldás volt, de úgy vélekedtem, majd visszafelé eltüntetem őket véglegesen. A továbbiakban igyekeztem a szárazon haladni, mert sem lábnyomokat hagyni, sem derékig sülledni a mcsokban nem szándékoztam.
Éppen akkor kerültek szemeim elé, mikor Azura zsákmányát becserkésző sas módjára vetette magát a bátyjára, halálra rémisztve szerencsétlent. A következő pillanatban már mindkettem a földön nyúltak el, mint valami tehénylepény. ~ Tényleg nem akarok senkit sem minősíteni. De egy tanártól azért több fegyelmet vár az ember. De hát, végül is mindegy... Csak az lesz a vége, hogy a gyerekes viselkedésükkel sikerül majd felfedniük minket. ~
- Khm... - kezdtem a mondandómat, remélve, hogy jobban figyelnek majd rám, mint a földön heverő két emberre. - Véleményem szerint nem lenne rossz ötlet kicsit odébb menni a faltól. Úgy... hallótávolságon kívülre. - ~ Túlzott óvatosság? Meglehet... ~
Érdeklődve néztem fel az előttünk meredező akadályra. Nem láttam mozgást. Csak a sötétedő égboltot felette. |
Albondiel és Faith a túloldalon. Most én jövök. Közelebb húzódtam a falhoz és és megvizsgáltam. Hát akkor tessék. Kezeimet magasra nyújtva elrugaszkodtam a földtől és valahol a fal kőrészének felénél megkapaszkodtam. Elindultam felfele. Mivel felnyársalni nem kívántam magam így átléptem a dárdahegyeket és megfogódzkodtam a túloldalt. Itt az idő Azura, hogy véghez vidd gonosz tervedet. Kihúztam pulcsim alól a tőröm és szorosan markolva néztem az alattam levőket. Bátyám fehér köpenye igen csak feltűnő volt így könnyen megtaláltam. Arrébb araszoltam a fal tetején, hogy pontosan fölé és mögé kerüljek. Még egy mély lélegzetet vettém és alávetettem magam. Tőrrel a kezemben Albondiel hátára érkeztem. Fegyverem a nyakához szorítottam.
- Itt a késes gyilkos drágám.- súgtam a fülébe. Annyira megijedt, hogy elvetődött és a földön értünk földet. Persze még mindig én voltam felül így lenézve rá láttam a szemében azt a félelmet felváltó iszonytos dühöt, amit ezekben a pillanatokban felém irányított. Próbált kikászálódni alólam, de annyia szorítottam lábal, hogy moccanni se bírt. Majd végül kiszabadította a kezei és hátra lökött. Fejem koppant a földön és kiesett kezemből a tőröm. Ott feküdtem a földön és Albondiel éppen felkászálódott. Felrángatott, majd pofon vágott. Azt hiszem itt kellett volna elszégyellnem magam, de csak nevetni tudtam. Bocsánat kérőn megöleltem és örömmel tapasztaltam, hogy nem haragszik annyira. |
 Albondiel relativ gyorsan átmászta a falat, bár a landolást kicsit puhábban is megejthette volna. Köppenyembe megtöröltem izzadó tenyeremet majd lehúztam magamról a talárt. Csupasznak éreztem magam nélküle, és megcsapott a hideg szél, mégis kénytelen voltam levetni a mászásom hatékonysága érdekében. Össze hajtottam a ruhadarabot és át libbentettem a kerítés felett egyenesen albondiel fejét megcélozva. Nem igazán láttam, a landólást - révén, hogy a sötét el lepte a környéket - de reméltem, hogy a mászás után is megtalálhatom a ruhadarabomat. Nem szándékoztam megfagyni az erdő sötétjében.
Összedörzsöltem kezeimet és a falhoz. Futón végigmértem a fal barázdáit, majd kinyújtott kézzel megkapaszkodtam a résekben és felhúztam lábaimat a falhoz beakasztva azokat. Azután összehangolt kar, és láb mozgásokkal léptem barázdáról barázdára egészen addig amíg elég közel nem értem a tetejéhez. Kezeimmel megmarkoltam a kő tetejét, behajlítottam a karomat és erugaszkodtam lábaimmal. Állva érkeztem a fal tetejére,s hiába inogtam meg, nem nyársaltam fel magamat. Magabiztosan emelkedtem a föld fölé pár méterrel és hátra néztem Azurára. Pillantásommal jeleztem, hogy jöhet, majd hátraléptem a levegőbe. Nem hiszem hogy 20 másodpercnél többet zuhantam volna, nem is lett volna célszerű. Kezeimmel az utolsó pillanatban elkaptam a falat és neki döntöttem lábaimat a kőnek. Oldalt átfogva a követ lassan lecsúsztam a földre és tompán, puhán érkeztem. |
Azura a falhoz taszigált, hogy másszak már. Mintha az olyan hű, de könyű lenne. Szóval drága húgom indítványozására felkapaszkodtam a kerítésen. A tetején lévő dárdahegyszerű képződmények igen csak emékeztettek Azura tőrére. Feljutottam a tetejére és visszanéztem rájuk. Éppen eldöntötték ki mászik utoljára. Nem tök mindegy? Átlendítettem a lábaim, majd a túloldalon földet értem. Vártam kijön utánam. Hát jó sokáig vártam. |
Habár nem voltam oda az ötletért, az Azura szemében felcsillanó fény meggyőzött róla, hogy a lánynak bizonyára célja is van, ellentétben velem. Persze nekem is volt okom. Adrenail függő voltam, és kapkodtam minden nemű izgalom iránt. Kerültem már emiatt rossz helyzetekbe is.
- Ahogy akarod - hasonlóan selytelmesen mosolyogtam rá, ahogy ő is tette. Készült valamire és én bolond lettem volna ha megakadályozom. Azért libbentettem felé egy "engem ne keverj bele" nézést, de tekintetemmel azért bíztattam.
Percek múlván egy jellegzetes, tompa "puff" szólt nem messziről, a kerítés túl oldaláról. Ösztönösen megrezzentem, de agykerekeim még nem lassultak le annyira, hogy ne jöjjek rá, hogy ez Devi csapatának egy tagja lehetett. Homlokon csaptam magam. Amatőrök. Szarkasztikus nevetést ejtettem, halkan, alig észrevehetően. |
[Devi Weis]
Nos, kétségtelen, hogy Alexander a lényegre tapintott, hiszen kiválóan elterveztünk mindent a célunk eléréséhez, leszámítva persze azt az apró szépséghibáját briliáns tevékenykedésünknek, hogy nem volt célunk.
Az igazat megvallva, én azért némileg vérfagyasztóbbra, ráadásul durvább fizikai megerőltetésre számítottam, ehhez képest - némi láblógázást és saját kútfőm majdnem megtörtént felnyársalását leszámítva persze - nem történt semmi érdekes.
Azaz, mégis. Habár ez nem a kerítésmászásban volt keresendő. A szenzációt már jól ismert feketemágusunk keltette, hiszen arcán a tanév során előszőr láttam emberi érzéseket tükröződni. Így is megdolgoztam vele, hogy észrevegyem, és nem sikerült teljesen beazonosítanom, csupán addig jutottam, hogy valami pozitív lehet. Ez méginkább tetőzte furcsálkodásomat. Hogy miért? Alexander. Maga a megtestesült feketemágia. Kulcsszavakban: pesszimizmus, szakértelem, őrült kalandvágy, eszelős mosoly... A feketemágus kliséje lehetne! Persze, ha nem merült volna fel ma az a tény, hogy neki is vannak érzelmei, és egy olyan gondolkodásmódja, amelyet nem igyekszik az orrunkra kötni. És amit nekem nagyonis ajánlatos lenne kifürkésznem. Célom végtére is a mindenttudás. Diáknyelven fogalmazva: nem kis meló.
- Nos, ha egyetlen tapasztalt nyomkövető is akad ebben az iskolában, akkor háromszor annyi idő volna eltüntetnünk a tényleges nyomokat, mint átmászni ezen a nyamvadt kerítésen. Lábnyomot nyilván csak az hagy, aki totálisan meg van huzatva, vagy azt akarja, hogy észrevegyék. - feleltem készségesen. A második kérdést hagytam leülepedni, hátha előállhatok valamiféle frappáns válasszal, de fáradságom ebben megakadályozott. Szemem sarkából láttam, ahogy mellettem Dale a bokáját masszírozza, mire finoman összeráncoltam a szemöldökömet.
Alexander lábnyomai - bár nem értettem, mire fel hord szeptember elején csizmát - eszembe juttattak egy jókora baklövést. Mégpedig, hogy fehér utcai cipőben másztam bele a sárba és latyakba. Bár ez így utólag nem kifejezetten számított, mert az egykoron vajszínű lábbeli most már terepszínre váltott, csinos ráragadt fűcsomóval a talpán. Elfojtottam egy nevezetes "bakker"t, majd pótoltam a megkésett választ. - Szerintem előbb szedjük össze a többieket, és csak azután kezdjünk kutakodni. Hacsak nem akarsz -meg ne sértődj - sátánista rituálékba fogni, akár indulhatnánk is valamivel beljebb, mert ha eddig nem tűntünk fel senkinek, most itt az alkalom. Ez mindenesetre csak javaslat.
|
Egy ugrással fellendítettem magam a köpeny apró segítségével, majd megkapaszkodtam a kovácsoltvas díszítésben, és a jópár méter magasságból körülnéztem. Arra vártam, mikor rohan valaki azt ordítva, hogy "Ne tegyetek hiretelen mozdulatokat, különben varanygyos békává változtatlak titeket!" vagy valami hasonlót. De az éj csendes maradt. Hűs fuvallat piszkálta a hajamat. Nem meditáltam tovább a kérdésen. Óvatosan kikerültem a vas díszítéseket, melyek esetleges fájdalmas meglepetéseket okoztak volna.
A túloldalon levetettem magam a mélybe. Körülbelül fél másodpercig a súlytalanság állapotát éltem át, majd féltérdre érkeztem a túloldalon. "Becsapódásom" néhány falevelet kavart fel körülöttem, melyek hópelyhet módjára vitorláztak szépen vissza a földre. Bár az érkezésem kicsit nagyobb erejű volt a kelleténél, végül pofára esés nélkül sikerült kiviteleznem ama csodálatos gyakorlatot.
Nem sokat tanulmányoztam az ázott talajt, felálltam, és leporoltam a nadrágomat. A továbbra is a kezemben csüngő köpenyről megállapítottam, hogy nem tett jót neki az akció, és olyan lyukak keletkeztek rajta, mint egy eredeti ementáli sajton. ~ Ennek annyi ~ gondoltam. ~ Pedig jó színe volt... ~ Persze nem voltam annyira hülye, hogy ott hagyjam a fal tövében nyomként. Annyi erővel ki is tehettem volna "Szökevények erre" feliratú világító neontáblát. Apropó nyomok...
- Nem szeretnék akadékoskodni, de a lábnyomainkat eltüntetjük visszafelé? Mert nehezen tundánk bemagyarázni, hogy ezt egy nagydarab vaddisznó hagyta - mutattam a aját csizmanyomaimra.
És ekkor néztem körbe, szívtam be a levegőt. Persze, a levegőnek odakinn is ugyanolyan szaga van, a fák gyanolyan egyenesek, a sár ugyanolyan barna, és gusztustalan. De mégis volt különbség a szabadság, és a bezártság között. Lehunytam a szememet. Nem azért akartam kijönni, mert odakinn olyan remek. Hanem azért, hogy megtudjam, képes vagyok - e rá. Mert számomra nem létezett rosszabb érzés a bezártságnál. ~ Talán kissé mániákus vagyok? Áááá... lehetetlen! ~
- És most... hová megyünk? - érdeklődtem, miután felnyitottam a szememet. A falmászást remekül megterveztük. De azok után, hogy a mgiatanulási esélyeinket kockára tettük, talán nem ártott volna eltervezni, egyébként mit is akartunk vele elérni. |
[Devi Weis]
Alexander láthatóan nem volt kifejezetten spontán. Nekem általában szokásom volt előre gondolkodni, de egy köpeny és egy ismeretlen forrásból származó drót segítségével kerítést mászni sosem jutott volna eszembe. Kettőt pislogtam, hogy ne látsszon enyhe meglepettségem, majd szemlélni kezdtem a kerítést. A teteje kovácsoltvasból készült, alább durva felületű kőből. Tekintve, hogy fizikából tűrhető eredményekkel bírtam, levontam a következtetést, hogy ez márpedig kedvező.
Megkapaszkodtam a vasban, és beékeltem a lábamat két kő közé, remélve, hogy nem marad ott a kelleténél huzamosabb ideig, és felkészültem rá, hogy ha rosszul lépek, a karommal kell megtartanom a teljes testsúlyomat. Ez nem tűnt különösebben megrázó kilátásnak, úgyhogy óvatosan lépdelni kezdtem a kiálló köveken. Hozzávetőleg azt éreztem, amit anno, mikor táncot tanultam: fogalmam sem volt, hová tegyem a lábam. Közben pedig arra is koncentrálnom kellett, hogy az államat, amely immár a kerítés legtetejének magasságába került, lehetőség szerint ne szúrjam fel az egyik dárdaszerű vasra. Az ilyenek juttatták eszembe, hogy a Reeylim valaha erőd volt.
Amint elkalandoztam, a lábam lecsúszott a falról, és kis híján lefejeltem a kerítés nyílhegyforma nyúlványait. Azonnal megfeszítettem a karomat, és az agyamba az a gondolat fészkelte magát, hogy ha felnyársalom magam, a bátyám bizonyára kinyír. Úgyhogy némi meglehetősen idétlen - így hozzám kevéssé sem illő - kapálódzás után felküzdöttem magam a kövezett rész tetejére, bal lábamat pedig átdobtam a vasrácson. Ezt a jobb követte, meglepő módon. A túloldalon megfordultam, megragadtam a vasat, és lábamat lelógatva lehuppantam az avarba, amely halkan megzörrent alattam. Kifújtam a levegőt, és két kezemet összedörzsöltem, részben elégedettségem jeleként, részben, mert már fájt a kerítés szorongatásától.
Épp csak kifújtam magam, mikor Dale diszkréten áthajította köpenyét a kerítés felett. Háttal álltam, így ez onnan jutott tudomásomra, hogy a fent említett ruhadarab a vállamon landolt. Dale úgy viselkedett, mint egy gigantikus vörös mókus. Megragadta a kerítést, térdét megtámasztotta és ügyetlenül, de meglepően gyorsan átmászott az akadályon. Mosolyogva mellém lépett, leszedte a vállamról a köpenyét, a vállára terítette és hátratűrte a szemébe lógó haját.
- Eddig jók vagyunk. - közölte tárgyilagosan, de fojtott hangon. |
Utolsóként baktattam a fényre. Illetve a félhomályra... Nem értettem, hogyan lett mindenkinek hirtelen olyan sürgős, hiszen még órákig beszéltek volna a pincében, ha én el nem indulok. Röviden megcsóváltam a fejem. Sohasem értettem a többi embert, és nem is fogom a továbbiakban sem, ezen kár vesződni. Egy bonyolult mágikus idézés néha sokkal könnyebb tud lenni, mint az értelmes kommunikáció.
- Remek, rohanjunk hatan tízfelé. A végén csak észreveszik majd, ha néhány diák fejvesztett csirke módjára rohangál az udavaron. Bár kotkodácsolni nem fognak. Én a magam részéről legalábbis biztosan nem - dünnyögtem hosszan, miközben lassan sétáltam az épület mögé.
- Egyébként tudtátok, hogy az emberi szem mozgás keresésére van beprogzamozva? Tehát minnél többet és gyorsabban mozogsz, annál könnyebben észrevesz. Az már csak éberség kérdése, hogy időben - e - prédikáltam, miközben zsebre tett kezekkel sétáltam az épület nyújtotta árnyékban. Nem idegeskedtem. Nem kapkodtam. Ha valamivel, akkor ezekkel lehet nagyon eltolni egy akciót. Ez pedig biztosan nem állt szándékomban...
- Hjaj - sóhajtottam. Nem értettem, miért akar mindenki utolsó lenni. Az utolsó, sokkal nagyobb eséllyel veszik észre, mint az elsőt, akinek talán még van is esélye biztonságban átjutni. ~ Jaj, de bonyolultak vagytok ~ gondoltam. A falnak támasztottam. Masszív, sima építmény volt, csak néhány kapaszkodóval.
Gyakorlott mozdulattal emeltem le hátamról a köpenyemet. Még egyszer végigsimítottam a finom anyagon, mielőtt széthajtottam volna. Kezemben egy rövid, vékoy drót darab jelent meg. Hogy hogyan? Az szakmai titok. Sok zsebem van... Szeretem őket telepakolni. A drótot néhány hajlítással és lyukasztással a szövethez erősítettem. Reméltem kitart majd... De azt el kell ismernem, jobb falmászó szerelést állítottam őssze, mint a többiek.
Még azt gondolták, én majom módjára fogok a falon kúszni?
Elég béna cowboy mozdulattal pörgettem meg a fejem felett, ami halk kattanással megakadt egy repedésben. Ránehezdtem az anyagra, remélve, hogy nem abban a pillanatban tervez elszakadni. Abból nagy pofár esés lenne. Szóval elkezdtem mászni a felületen.... |
Faith hátra vezetett minket. Egy ideig Deviék is velünk jöttek, majd leváltak. Vezetőnk megállt a falnál és megfordulva közölte, hogy mászik ő utoljára. Ez az ötlet nem nagyon volt a kedvemre, mert így nem tudtam volna véghez vinni gonosz tervem. Albondielre néztem, aki úgy bámulta a falat, mintha részletesen tanulmányozná. Persze őt ismerve inkább csak az emlékeit hívta elő.
- Bocs Faith, de ragaszkodom hozzá, hogy én legyek az utsó.- mosolyogtam a Celearh által Tünelánynak nevezett személyre. Bátyámhoz fordultam.- Te kezdesz, menjél.- taszigáltam nem túl kedvesen közelebb a falhoz. Végül csak elkezdett mászni. A tetejére érve visszafordult és lenézett ránk, majd leugrott a másik oldalra. Faithre néztem és vártam mit tesz. |
Azura és bátyja igen érdekes csevelyt intéztek egymás között, én pedig képzeletbeli válvonogatással egy közeli fának dölve tűrtem. Kezeimet össze fontam magam előtt, és kábultan pislogtam. Hűvös, csípős szél érekezett északról, nem állhattam meg, hogy össze ne húzzam köppenyemet magamon, habár a szél így is, úgy is belekapott.
Moo két szó keretében lassú sétába kezdett, bátyja valószínűleg követni készült a lányt. Jómagam finoman elrugaszkodtam a kéregtől és légies járásmódott magamra öltve nesztelenül a lány mellé kerültem. Devi és "csapata" levállt közülünk mi pedig tovább fordultunk egy messzebb eső helyre. Vissza fordultam az én "beosztottjaimhoz" és, midőn, hogy bátyját kevésbé inteligensnek véltem,- amiben feminista gondolkodásom közre játszhatott - a lánynak intéztem következő szavaimat.
- Mászok én utoljára, ti pedig akkor úgy, ahogy megbeszéltétek. |
[Devi Weis]
Mivel Azura és bátyja, akit előszeretettel nővérének titulált elindultak, én sem maradhattam hátra, habár nem egy helyen kellett "eltűnnünk". Sebes, de halk léptekkel elindultam a nyomukban, remélve, hogy ha én nem rontom el a kalandot, más sem fogja ezt tenni. Dale mellettem sétált, közel sem figyelt olyan feszülten sem a tanárokra, sem másra, mint én.
Nem mondok semmi meglepőt azzal, hogyha elárulom, odaértünk a kerítéshez, anélkül, hogy a maredronok megszólítottak volna azzal, hogy "Hé, ti, minek sétálgattok a kertben?". Az igazat megvallva figyelemre méltóbb lett volna ha rákérdeznek, mert mégis ki kíváncsi erre. Dale megállt a kovácsoltvassal szemben, markával megragadta az egyik rudat, de még meg sem próbált átmászni rajta. Várta, hogy Alexander is beérjen bennünket. Én a kerítésnek támaszkodtam, és ujjaimmal doboltam a térdemen. Nem csaptam vele zajt, vagy ha így is történt, azt a veszettül kántáló tücskök előzékenyen elnyomták volna.
Közben valami halk, furcsa dolgot is meghallottam, és megmerevedtem. Valaki jön. Aztán rájöttem, hogy tévedek. Dale hangja volt, és éppen a Marseillest dúdolta alig hallhatóan, tőlünk két méterre már fel sem tűnt volna senkinek. Óvatosan, de csak arra vigyázva, hogy ne csattanjon, figyelmeztetően nyakon vágtam a bátyámat. |
[103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
