|
Témaindító hozzászólás
|
2015.07.16. 22:21 - |
6-8, 10-12 és 16-18 órákban az ebédlő zsong a diákok hangjától. |
[204-185] [184-165] [164-145] [144-125] [124-105] [104-85] [84-65] [64-45] [44-25] [24-5] [4-1]
 - Egyszer én is szeretnék repülni...-mondtam miközben leültem mellé.-És milyen volt?
Visszanéztem a tbbiekre. Alexander nem akar idejönni és feidegesíteni? Legalább enyi élvezet had legyen az Aliciával való beszélgetésben. Őszintén nem akartam idejönni, csak odaát -pontosabban a többiekkel- nem volt témánk. |
 Ott ültem és nézegelöttem amikor Azura odajött hozzám.
- O. Szia!-mondtam és mutattam neki, hogy üljön le mellém. - Hogy én, hogy s, mint vagyok? Hát egy kicsit, hát nehéz elmondani.- válaszoltam Azura kérdésére.
- Egyébként kint repkedtem egy kicsit a kastély és a telkek felett. |
Körbe néztem és megláttam Aliciát. Odamentem hozzá.- Szia Alicia! Hogy s, mint?- kérdeztem. Régen láttam már a lányt, vajon hol lehetett? Vagy végig itt volt csak nem vettem észre? És vajon mit csinálhatott? Biztos repült egyet a birtok körül, vagy inkább felett. Én is szeretnék csak így átváltozni és repkedni, vagy éppen olykor eltűnni a körülöttem levők elől. |
- Ha akarod tehetjük ezt.-mosolyogtam Alexanderre.- Bár én azt jobban élvezném, ha beszélgetnénk.
Mi is volt a téma, mielőtt Alexander megzavart minket? Nem emlékszem. Mindegy, majd lesz másik téma. Megint leültem a székemre és figyeltem. |
Itt ültem és néztem ki a fejemből. Láttam pár diákot beszélgetni, de lusta voltam felkelni és odamenni beszálni a csevejbe. Inkább ültem és szemléltem az eseményeket, remélve hátha valaki észrevesz és pár mondattal megdob. Fáztam, de nem tudtam, hogy miért. - Hu, de hideg van! Vagy csak én érzem így?- mondtam halkan nehogy valaki még azt higgye, hogy magamban beszélek. |
 Egy darabig hallgattam, mivel semmi értelmeset nem tudtam hozzáfűzni az elhangzottakhoz, és senki nem volt, aki ezúttal belém köthetett volna. A plafon tanulmányozásába fogtam, amely - valljuk be - nem volt valami érdekes látványosság. Szóval inkább visszanéztem az egybegyűlt társaságunkra. Gyanítottam, hogy azokat az embereket még sokat fogom látni ott töltött időm alatt, szóval úgy gondoltam, talán nem kéne rögtön az első nap megutáltatni magam minannyiukkal. Mert ráér az, még holnap is lesz nap.
Azurára, és a bátyjára néztem, akik a jelek szerint nem terveztek ellenem újabb támadást.
- Ez lesz az egész napos program? Mármint ülünk majd itt, és nézzük egymást, hogy milyen szépek is vagyunk? - kérdeztem. Ha az ember mágusképzőbe jár, akkor talán el tud képzelni kicsit kellemesebb időtöltést is, mint egy dohos pincébe ücsörgést. Például kimehetnénk az udvarra, és felrobbanthatnánk néhány formára nyírt thuját, vagy éppenséggel egymást. Bár ez utóbbit az étkezőben is megtehetnénk. Lassan oldalra sandítottam.
De nem, olyan gonosz csak nem lehetek, hogy potenciális kísérleti nyulakat keresek az épület alatt. Neem, nem vagyok olyan tipikus fekete mágus. Legalábbis egyelőre.
Az asztal alatt kinyújtóztattam a lábamat, és azon gondolkoztam, vajon jó ötlet volt - e, hogy a szobámban hagytam a mágikus könyvem. Még a végén valaki lenyúlja, és akkor fújhatom a sok jó kis fekete igét, amiket tartalmazott. Átkoztam magam a felelőtlenségemért, hiszen az ajtót még csak be sem zártam, bárki bemehet, és felkaphatja.
Megráztam a fejem.
Attól még, hogy ez egy varázslósuli, nem fog hirtelen mindenki körülöttem szaglászni, mint a Harry Potterben. |
 Azura megölelt.-Semmi gond.-mondtam neki. Visszatérve a fiúra, aki megszólalt mikor ezek Aleanderrel "összevesztek", Megkérdezte tegeződhetünk-e.
-Végül is nem lehet nagy korkülömbség közöttünk szóval legyen.- egyeztem bele.
Alexander eléggé megijedt, amikor odamentem hozzá. Azt hihette megint felpofozom. Legalábbis ezt láttam mielőtt elfordultam tőle. Albondiel megbocsátott, ő meg valami olyat mondott, hogy majdnem el van felejtve. Ez meg mit jelent? Talán azt, hogy ezért még kapok? Mindegy. Nem érdekel.
Celearhra néztem, aki éppen hogy feltápászkodott a földről. Mosoly jelent meg arcomon. Olyan ügyetlen egy gyerek. |
Hát oké. Jó. A mágusviágban mindenkinek hiányzik egy kereke. Mindenki megbolondult. Vagy Reeylim titokban egy mágussulinak álcázott diliház. Vagy csak én vagyok rohadtul peches. Na mindegy...
- Ms. Alexander. Humoros - jegyeztem meg szemforgatás kíséretében. Igen, én egész jó vagyok mások idegesítésében. De engem elég nehéz felbosszantani, mondhatni lehetetlen. Persze, szokták mondani, nincs lehetetlen, csak tehetetetlen, ugyebár... S - mint azt az elmúlt pár órában tapasztaltam - ezen a helyen nm létezik elképzelhetetlen.
- Üdvözletem, Mr. Faith - köszöntem én is (hetedjére) úrias modorban, idegölő vigyorral. Felálltam, és tiszteletem jeléül lehajtottam a fejemet. - Esetleg van még valami hozzáfűznivalója szerényy személyemhez? - választ nem várva visszahelyezkedtem a székemre.
Alig hogy leültem, Azura ismét hozzám fordult.
~ Na jó, itt a vége Alexander. Kapsz még egy pofont, vagy a széket rúgja ki alólad. Levegőt merészeltél venni, öregem... ~ figyelmeztettem magamat, s lélekben már felkészültem az újabb pofonra, mert hogy biztos voltam benne, az következik.
Erre Azura bocsánatot kért.
Na jó. Erre tényleg nem számítottam. Ha én felpofozok valakit - ami egyébként elég ritka esemény - akkor öt perc múlva biztosan nem fogok odamenni hozzá, hogy "Bocsánat, amiért átrendeztem az arcod!" vagy valami hasonló, de a látottak szerint a nőknek tényleg másképp jár az agyuk.
- Hát... ööö... asszem el van felejtve. Majdnem... - tettem hozzá, havány, nem túl idegesítő vigyorral az arcomon, nehogy Azura mégis meggondolja magát. De úgy néztem, inkább a bátyja ölelgetésébe fogott. |
Devi elmagyarázta Alexandernek, hogy mi történt megjelenése előtt. Persze azt kedvesen- legalábbis én annak tartom- kihagyta, hogy én és Lepke... Khmm.. Szóval na.
Alexander közölte velem, hogy örülje annak, hogy nem képelt fel. Bár lehet az lett volna a legjobb. Legalább lenyugodtam volna. Akkor nem ordítottam volna a bátyámmal. Ez volt az, ami világ életemben a legjobban fájt, ha megbántom a bátyám. Ültem a széken és ezen gondolkodtam.
Felálltam és Alexanderhez fordultam. - Elnézésedet kérem a pofonért.- Nem tudom ezt miért így mondtam, hisz elintézhettem volna egy "Bocs hogy felpofoztalak"-kal is.
Meg sem várva a reakcióját Albondielhez sétáltam és megöleltem. - Bocsánat.- motyogtam. |
 Kezdtem komolyan kételkedni abban, hogy rendben van minden az agyammal. Az utóbbi órákban a felfogási képességeim egytől tízig terjedő skálán a nullát nyaladossák. Olyan lassan vettem észre Alex közeledését, hogy egy egész beszélgetés és "lánybunyó" - amit, mertmiért is ne egy férfiún kivitleztek- elrohant mellettem.
Alex jelenléte arra késztette az elmémet, hogy ébredjen gel a kébaságból. Kaján, undarító vigyor ült ki az arcomra és ránéztem.
- Üdvözletem Ms. Alexander - úrias meghajlást tettem és felálltam az asztaltól. Kénytelen voltam megmozgatni ernyedt tagjaim. Halkan nyögve nyújtózkodtam, és beletúrtam kócos hajamba.
Nem nagyon zavartattam magam, hogy mit gondolghatnak a körülöttem lévők. A fiú jelenléte mindig egy fajta szarkasztikus modort, és nemtörődömséget adott nekem. Mintha meg kellett volna felelnem az ő eszement elméjének.
De a feketemágusok mind ilyenek, úgy érzed meg kell felelned, mert ők mások... Léynegében azonban én is ilyen voltam. Első ágként vettem fel a nekromáciát és nem is véletlen...
Végigfuttatam tekintetemet az enyhén feminin frizurájú fiún. Nem tudom, miért hittem azt, hogy bármit is változott, ugyanis, még az az idióta vigyora is ott volt az arcán. Persze, ezt pont én gondoltam, aki legalább olyan undorító arcot produkált.
Mindamellett, hogy Devi és Azura majdnem megölték egymást, Azura pofán csapta Alexet és veszekedett Albondiellel, én.. kezdtem jól érezni magam. |
Jó. A továbbiakban senki nem ugrott nekem, állt neki pofozkodni, és a többi idiótaságot, szóval ismét kényelmesen hátradőltem egy amúgy rettentő kényelmetlen ülésemen, sőt, néhány ütem erejéig még doboltam is az asztalon. Persze rögtön az után abbahagytam, mert arcon jobb felén feltehetőleg még mindig egy tenyér nyom díszelgett, amit nem szerettem volna divatba hozni a másik oldalán is.
Türelmesen, érdeklődő fejet vágva lassan végighallgattam Devi monológját, mely legfőképpen ele volt sértésekkel, de azért leszűrhettem belőle a döntő tényeket. Ergo: azt, hogy nem az a fonts, hogy mit műveltek az ebédlőben - bár ha a helyükben lettem volna, én bizonyára nem egy tanár jelnlétében ismertetem eme tényeket, már csak azért nem, mert tapasztalataim szerint ők allergiásak az ilyesmire - hanem az, amiről beszélgettek, lásd, cenzúrázott bekezdés vagagy felnőtt tartalom.
- Rendben. Értem. Vagyis nem értem, de mindegy...
Ezt az én olvasatomban, "Kösz, hogy elmondtat..." - ként kellene értelmezniük, reméltem a szerint is sikerült nekik. Amennyiben meg nem... Az már az ő egyéni problémájuk, és amúgy nem rm tartozik.
Idő közben természetesen én is kaptam néhány sértőnek betudható jellemzőt. ~ Idióta vigyor, hülye dobolás, ez stimmel. De bárkit megtűrni... Ja igen, én a jelentéktelen bárki. Ez azért fájt. ~ persze nem mutattam ki. Mindig szerettem húzni az emberek agyát. Meg kellene tanulnom végre, hogy a végzetes idegesítésnek néha azért következményei is akadnak...
Kivételesen csendesen meredtem magam elé. Nem tettem fel "És miről beszélgettetek a cenzúrázott bekezdés alatt? " szintű kérdéseket, mert biztos voltam benne, hogy nem válaszolnának nekem. |
 [Devi Weis]
Nos, tény, hogy nekem is akadnak gondjaim az érzéseim levezetésével (igen, néha az örömömet sem sikerül, ezért fel-alá csoszogok a házban, hátha valaki észrevesz, és újságolhatom neki, mit olvastam, ami ilyen érdekes volt), de... DE én általában először küldök el valakit melegebb éghajlatra, hogy ilyen közönségesen mondjam, illetve az Abyssba, hogy egy fokkal kifinomultabb módon, és csakis azután ütök. Mikor anno felpofoztam egy osztálytársamat, az idióták féltek a közelembe jönni.
Mikor a titokzatos D./kedvenc sötétmágusunk/Alexander biztosított minket arról, hogy nem lesz mészárlás, a kezdeti izgalmam nagyrészt elpároplgott.
- Komoly? Na, az elég durva. Maredron, ugye? Amúgy tegeződhetnénk. - vonogatta a vállát Dale Abondiel megállapítását hallva. Egy egész kicsit mintha elszégyellte volna magát. Mintha. Mert pironkodó diák ugye nem nagyon akar a tanárával tegeződni. Elnézőn mosolyogtam, majd a székről átköltöztem az asztal tetejére, mivel világ életemben jobb szerettem minél magasabb pontokon tudni a hátsó felem. Nem úgy, mint Lepke, aki ezalatt kaparta össze magát a padlóról. Legalább nem Domestosszal kellett felmosni onnan.
- Oké, Alexander, ez hosszú lesz. Kihagyom a kínos és nem publikus részeket. Épp különböző dolgokról - cenzúrázott bekezdés - csevegtünk itt, és igyekeztünk megkésve bepótolni egy főétkezést, amikor bejött a Lepke. Mármint az a srác, aki az arcára kent egy vödör hennát, ott. - készségesen mutattam is. - Nem marasztalta el közölni, hogy kimúlik, ha nem kap enni, de a köszönés valamiért elfelejtődött. Közben az Arthur nevű tagnak meggyűlt a baja a gyrosszal, amely az életére tört, mire ez a fonnyadt pillangó nagy nehezen visszatámogatta az élők sorába, persze ehhez szükség volt arra, hogy felvágja az ereit - nem a sajátját, természetesen - és kitépje a haját - nyugalom, azért nem lett teljesen kopasz. Miután kisebb-nagyobb megjegyzéseket tettünk egymásra - inkább én rá, de nem baj -, a Lepke magába roskadt, és mivel Azura volt oly kedves és kissé támogatta, a Satnya Lepke azóta kigúvadó sárga szemei le sem veszi róla. Közben kiderült, hogy E'tihnek lenni szívás. Azt hiszem, ennyi. A gólytábor még az elkövetkezendő események csoportját gazdagítja. Nos, ha tudtad követni, gratulálok. De még mindig összeszedettebb vagyok, mint a Fonnyadt Lepke. |
Azura kissé kifordult magából és felpofozta az Alexander névre hallgató fiút. Nem lepődtem meg, mert hát ismerem a hugomat. Láttam ahogy a vörös hajú sárc odaugrik közéjük és valami olyat mond, hogy őt büntetik majd meg, mert ő a falan.
- Nem hiszem, hogy téged bűnttetnének meg én vagyok a tanár.-mondtam neki.- Azura te meg hogy képzeleted ezt?- próbáltam szigorúnak látszani. Hát azt hiszem nem ment.
- Na, de...-kerdett hugom magyarázatba és közben hitetlenkedve nézett rám. Igen velem ellentétben neki kisebb a tűrőképessége.- De hát idegesít! Az idióta vigyora, most meg ez a hülye dobolás!- fakadt ki.- El kell fogadnod, hogy én nem tudok mindenkit megtűrni magam mellett, mint te.- mondta és elült egy székre. A székről jut eszembe: az egyik srác fenékre esett, mert arráb rúgta a székét miközben felállt. |
- Oké, szóval a gólyatábor iránti lelkesedésetekben a pincében gubbasztotok. Hát... felőlem - bár szavaimból sütött a hitetlenkedés.
És ez még az előtt volt, hogy Azura elémállt, és pofán vágott.
Na jó... Erre baromira nem számítottam, pedig szeretem azt hinni magamról, hogy remekül felkészültem mindenre, és akármire. De ez meglepett. Körülbelül három másodpercig sértetten pislogtam rá.
Ha egy másik srácról lett volna szó, nem hiszem, hogy annyiban hagytam volna a dolgot. Egy "Gyere ki az udvarra, és ott majd meglátjuk ki tud jobban pofozkodni!" megjegyzéssel intéztem volna el a gyerek sorsát, az biztos. Bár ebben az esetben ilyesmi nyilván eszembe sem jutott. Majd pont én állok oda egy lány elé, aki jó ha vasággyal együtt nyom ötven kilót, és lekeverek neki egyet? Már bocséánat, de van méltóságom...
Így csak felhúzott szemöldökkel bámultam rá, mint aki nem tudja, melyik dimenzióból pottyantak elé, de kezdi nagyon érdekelni a helyzet.
- Indulatkezelés, Azura. Most egy nálam sokkal bunkóbb ember visszaütött volna... Inkább vezesd le a haragodot egy boxzsákon, vagy széken. Vagy akármin, csak ne az én arcomon, ha lehet. És örülj, hogy nem Mozartot játszottam, zongorán - jegyeztem meg, majd rögtön ezek után egy fiatalember, aki valamiért ismerősnek tűnt, viszont ha kényszerítenek se tudtam volna felidézni az illető nevét.
- Nyugalom, én nem terveztem vérfürdőt rendezni - nyugtattam meg.
Nem nagyon tudtam eldönteni, hogy most szégyenkeznem kellene, vag büszkének lenni magamra. Végül is nem ugrottam neki senkinek, nem vágtam pofán senkit, és fekete lángok sem lobbantak a tenyeremben, mint az az ember egy sötét mágustól várná.
Sóhajtottam.
Majd a terem egy másik asztalánál ülő srác hátsóra esett. Nem, nem álltam meg gúnyos mosoly nélkül, habár aznap már határozottan tapasztaltam, hogy a vigyorgásból nem sok jó sülhet ki. De áldottam a szerencsém, hogy legalább nem én kötöttem ki a padlón.
~ Bár, ha Azurától függött volna... ~ |
 [Celearh Moth]
Nos, pár többnyire kultúráltan megfogalmazott mondat után Moo minden előzetes figyelmeztetés nélkül, erőből képen törölte Alexandert. Most már megvan, az Alex tabu. Ilyenkor vagyok hálás, hogy nem központi szerepet töltök be, különben, lehet, hogy már az én arcomon is ott lenne valaki tenyerének a nyoma. Pedig azelőtt mérget vettem volna rá, hogy az első verekedési kezdemény Devi kezétől származik majd. Szerencse, hogy nem mentem el a Mantovai patikáriushoz, mint anno Shakespeare drámájában. Remek. Már megint ilyenek jutnak eszembe. Még a végén olyan leszek, mint Devi, akinek minden ember csak Bast (vagy mi) meg Gimli meg tudom is én, Tó Hölgye.
A pofon azonban meglepett. És megint további kérdésekkel árasztotta el egyébként is túlreagálásra hajlamos elmémet. Ha most az a srác kiakad és vissza akar ütni, én nem szeretnék ott állni előtte. Vagy egyáltalán: a közelükben lenni. Énem másik, bárgyú (és általam csak "hősszerelmesnek" gúnyolt) fele pedig azt mondta, nem hagyhatom, hogy a srác kiforduljon magából és gremlinként nekiessen Moonak. Elég idiótán nézett ki gondolatban is, hogy odaállok közéjük, mikor Alexander legalább fél fejjel magasabb nálam, főleg, hogy Moonak nagy valószínűséggel meg sem kottyanna egy két ütés, de... De az a részem, amelyiket nem feketemágusnak és baltásgyilkosnak nevelték - és átkoztam, hogy túlnyomórészt csak ilyen részem van -, nos, az a rész nagyon nem akarta, hogy Mott megüssék. Vagy megsértsék. Vagy csúnyán nézzenek rá.
Kirúgtam magam alól a széket, és az idegeimmel az élen, mindenem pattanásig feszült.
- Nyugi, hé! Ha itt valami lesz, tuti engem vesznek elő, mert én vagyok a falan. Na, ne tépjétek szét egymást. Légyszíiii! - furakodott ekkor közéjük Devi félőrült - de határozottan rokonszenves őrült - bátyja. Kifújtam a levegőt és visszaroskadtam a székre. Amit előzőleg felrúgtam, így inkább a hűlt helyére estem, fájó ülőgumókkal nyögve egyet. |
- Ó, elnézésedet kérem jó Alexander-Na, tessék megint kezdem.-M ár elmodtam. A"gólyatáborról beszélgettünk." Vagy esetleg az azt megelőző eseményekre célzol?
Komolyan kezdett idegesíteni. Előzör a hülye vigyora most meg ez a dobolás. Csak a bátyám jelenléte tartott vissza attól, hogy fel ne képeljem. Áh, a farnca Albondiellel! Odamentem Alexanderhez és egy hatalmasat lekevertem neki.
- Marhára idegesítő vagy abba tudnád hagyni?- ordítottam rá. |
- Alexander - javítottam Azurát egy sóhajtás kíséretében. ~ Na de kikérem magamnak! Az Alex kiköpött úgy hangzik, mint egy elcseszett oroszlánnév... ~ morogtam magamban, bár nem mutattam. Időközben idegesítő vigyorom eltette magát holnapra, ugyanis nem tartottam időlegesnek a viselését.
A Devinek nevezett lány rám köszönt, így kezdtem abban reménykedni, hogy végre a többiek is észrevettek, és biztos lettem benne, hogy véletlenül sem mondtam el egyetlen láthatatlanná váló igét sem a tudtomon kívül. Nem mintha az eddig próbáltak hatásosak lettek volna...
Úgy döntöttem nem köszönök újra, csak körülbelül hatszor tettem ezt meg, szerintem mindenki felfogta elsőre is. Ha nem, akkor az az ő problémája.
Mikor a Fogalmam Sincsen Hogy Hívják Srác elregélte azebédlő történetét, kezdtem azon tűnődni, hogy ezek vajon mi a halált vidámkodtak itt az elmúlt időkben, és hogy engem miért hagytak ki mindezekből. Nem tudtam mi folyik abban az iskolában már az első napon, de határozottan biztos voltam benne, hogy nem unalmas dolog.
- Most már komolyan el kéne mondanotok, mi a jó ég folyik itt - jegyeztem meg, és ujjaimmal az asztal falapján kezdtem unottan dobolni, mintha a vigyorgásommal nem sikerült volna már így is az őrületbe keregetnem szerencsétlenet.
~ Csak tudnám mi bajuk van, és miért nem mondják el. Az biztos, hogy nem úgy nézek ki, mint egy tipikus besúgó, vagy tanár kedvence alkat, aki majd elárulkodja a kis titkukat. Valamint véleményem szerint olyannak se tűnök, aki kiijedt a gatyájából némi... nem tudom ontosan micsoda miatt... ~
Csöndben vártam lehetőség szerint kielégítő válaszukat. |
[Celearh Moth]
Tényle kezdtünk rohamosan elszaporodni, mintha az Univerzum vagy Sors vagy bármi, amiben az ezoterikusok (alias kuruzslók) hisznek, megpróbált volna minket kárpótolni a fejfájós Arthurért. Nos, először is megjelent egy bizarr mosolyú srác, akit az életben nem láttam még, de nem az a fajta volt, akivel ökölpacsizna az ember. Még akkor sem, ha lett volna ilyen szokásom. Ahogy futóleg néztem, és hallgattam a beszédét, gonoszul az ugrott be, hogy könnyűszerrel lehetne belőle Devi "lelkitársa". Ha a vörös hajú lány - mindenképp ki kell neki találnom egy becenevet - bárkit megtűr maga mellett tizenkét perces periódusnál tovább. Valamivel jobban zavart, hogy Moot is ismeri. Ezt persze a világért nem vallottam volna be nekik. Vagy magamnak.
- Szia! - köszönt Devi a fiúnak, láthatóan némi lelkesedéssel. Két szarkasztikus, gonosz mosolyú ember egymásra talált vajon? És ezt szép pillanatként kellene elkönyvelnem?
Ezt követte egy idegen, nagy valószínűséggel hímnemű egyed, aki erősen úgy nézett ki, mint egy tanár. Már csak azért is, mert hacsak nem bukott elégszer, nemigen tanulhat itt. Másrészt, ő hivatott megakadályozni, hogy vízbefulladjunk Mooval. Vagyis, hogy Moo ne fulladjon meg, mert én ugyan be nem megyek, ha Devi lapáttal kerget, sem.
Oldalrafordultam a széken, biccentettem az erőst feketemágus-szerű sráác felé - akit még kevesebb sikerrel tudtam elképzelni fürdőgatyában, mint magamat -, majd egy tompa "Üdv"-vel köszönmtöttem a belépőt.
Mikor meghallottam az Alexnek vagy Alexandernek, tudja a halál - ahogy Moo mondaná - nevezett feketemágus megjegyzését az étkezőben való táborozással kapcsolatban, nem állhattam meg szó nélkül.
- Nos, meglehetősen sok mindent látott már ez az étkező, tömör könyvajánlótól, egy kisebb sámáni szertartásig, és lehet, hogy szereztünk egy új Harry Pottert Arthur személyében. Sorolhatnám még, de nem fogom. - igyekeztem mosolyogni, hogy ne tűnjek határozottan barátságtalannak, de nem jártam sikerrel. Talán egy grimasz összejött. |
-Te ezt nem értheted Alex. Hiszen te nem voltál ott mikor Arthurék megállapították a bátyámról, hogy ő már pedig nő.- Hupsz. Rosszul mondtam a nevét. Mindegy végül is mit tehetne ellene? Megöl? Ez eléggé viccesen hangzik, hisz Deviből inkább kinézem, mint belőle. Most végig gondolva én sem voltam ot. Csak utólag tudtam meg. |
- Aha, a gólyatábor. Itt az étkezőben? - tettem hozzá, a megszokott idegesítő vigyorral, mert ugye mi másra választhana tőlem az ember... Nem voltam benne biztos, hogy tényleg egy nyári tábor vonzott ennyi embert a kajáldába, de egyelőre kénytelen voltam beérni ennyivel. Talán azt tervezik, valamelyik tnárt indián módra a fához kötözik, bár... nem, ezt nehezen tudtam volna elképzelni arról a társaságról. A régi osztályomról? Még szép. Ott minden hülyeséget elkövettünk. Bár utólag belegondolva, talán fogadásból leugrani az ötödikről nem volt jó ötlet... Mondjuk ha tényleg valami ilyesmit terveznének, úgy kellene vigyorogniuk, ahogyan én szoktam. ~ Rossz tipp ~ állapítottam meg.
Majd új ember lépett be a terembe. El nem tudom képzelni, hogyan vonzhat ennyi embert egy poros kajálda, de már tényleg kezdett érdekelni a dolog. Legalább lesz mivel elfoglalni magam két mágia - óra, vagy mi a túró között...
- Hát... akkor heló... - köszöntem.
~ A bátyja Albondiel tanárnő? Hát... oké... ~
Megfordultam a széken, és megfigyelhettem, ahoghyan Azura a bátyja - vagy a nővére? - nyakába ugrik, és megöleli, majd családi beszélgetésbe bocsátkoztak.
Sohasem volt testvérem. A családom mindig csak abból a két - mások által szülőnek - nevezett egyedből állt, akik jó, ha napi két órát, vagy még annyit se, töltöttek el otthon. Régen, még kisebb koromban zavart, hogy míg mások anyukája meg apukája bőszen tapsol a gyerekének az évzárón megszerzett jutalomért, az enyémek csak annyit sem kérdeztek, hány blakot rúgtam ki a héten. Mert nekik mindegy volt...
Később rájöttem, hogy ez csak jó. Mert mikor majdnem erdőtüzet okoztam egy rohadtul félresikerüt mágiával, csak annyi kérdésük volt, hogy miért nem taposom el rendesen a cigarettát. Noha életemben nem cigiztem...
Szóval, mondhatni érdeklődve szemléltem Azuráékat. Majdnem érdeklődve... |
[204-185] [184-165] [164-145] [144-125] [124-105] [104-85] [84-65] [64-45] [44-25] [24-5] [4-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
