|
Témaindító hozzászólás
|
2015.07.10. 23:08 - |
 |
[103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
Azura Moonrider
Faith úgy tűnt lesokkolt. Dale visítozott. Alexander meg kiosztott minket, hogy hogyan, s mint kéne ezt csinálni, majd bejelentett, hogy gondolkozhattunk volna. Nekem itt lett elegem a gyerekből! Vagy lekeverek neki még egyet, vagy tőrt szúrok a vállába. Nem értin, hogy ez az alak a bátyjámat akarta megölni? Azt hittem ennél értelmesebb. Már indultam volna felé, hogy egmondjam neki a magamét és esetleg felpofozzam, mikor Albondiel megfogta a kezem és visszahúzott.
- Azt már tényleg nem kéne hagyni, hogy meghaljon.- mondta.
- De hát meg akart ölni!- ordítottam.- Azt akarod, hogy esetleg valaki mást késeljen meg? Szerinted ha ezt tú éli akkor nemesik neki másnak? Azt hiszed?- teljesen idióta ötletnek tartottam, hogy mentsük meg az életét ennek a nyomorultnak. Nem! Ezt nem tehetjük meg! Vagy megdöglik, vagy túl éli nélkülünk. |
 Jól van... Oké... Rendben...
Körülbelül ilyen gondolatok játszódtak le bennem, miközben a földn fekvő fickóra néztem. Már akkor nem sok jót jósoltam volna neki, mikor támadásba lendült zura bátyja ellen. Az volt a második hibája. Az első, hogy egyáltalán megszületett. Bevallom, egy röpke pillanatig mozdulatlanul próbáltam feldolgozni a látottakat. A közetkezőben az övemhez kaptam, ami a megszokott rejtekhelye volt mindenféle fegyvernek. Termszetesen, amilyen szerencsés vagyok, tök üres maradt. Bár nem hiszem, hogy kellettem volna én is az ügyhöz, Azura és Faith elég hamar harcképtelenné tette az ürgét. Az már hamarosan a fördön feküdt, háttal a sárban, több sebből vérezve. Azt hiszem, ebben az esetben örülhetek, hogy nem olyan rég Azurának még csak pofozkodni támadt kedve...
- Hé - reagáltam végre, valamit egy fejrázás kíséretében. Most komolyan, tényleg ki akarunk nyírni egy embert az erdő szélén, még csak nem is olyan messze a faltól. Közelebb lépkedtem a földön fekvő emberhez, és lenéztem rá a szánalom legkisebb jele nélkül. Nem, nem fogok egy olyan fickóért könnyeket hullatni, aki az imént még ki akarta nyírni egyikünket.
- Ha már mindenképpen embert akartok ölni, ami nyílván jópár álmatlan éjszakán hagyna maga után, akkor legalább csinálnátok rendesen... Például talán nem az erdő szélén, úgy, hogy ráadásul nem kiabál - forgattam a szemeimet. - Persze, nem ártana kiszedni belőle mindet, amit tud. Lehet, hogy több is van ebből ott ahonnan jött... De az életéért cserébe biztosan elmondana mindent.
Oldalra döntöttem a fejemet.
Hallgattam a szívem zakatolását, amelynek nem értettem az okát. Az én torkomhoz nem szorítottak pengét. Az én vállamba nem állítottak tőrt. Viszont ki fognak rúgni a mágussuliból. Ó, már előre látom...
Persze, valószínűleg se a többiek, se én nem lettünk volna kinyiffantani egy embert. De ha nem sietünk, és teszünk valamit, hamarosan akarva, akaratlan ez lesz a dolog vége. Mert vagy elvérzik, vagy a sebei fognak elfertőződni a piszkos talajon. Sötét mágus vagyok. Nem értek az élethez. De annyi lejött, hogy egynek hamarosan vége.
- Szerintem... gondolkodhatnátok, mielőtt ekkora baromságot teszünk...
Többes szám első személyben beszéltem. De nem főleg magamra gondoltam. Akármi lesz a dolog vége, kit vonnak érte először felelősségre? Bingó, minket. És meg kell mondjam, meg is érdemeltük volna. Bár a névtelen emberke támadt ránk, mégis azok után, hogy a földön volt, talán nem kellett volna leszúrni. Mert az már nem önvédelem... |
 Dale, azaz "Devi Kvothéja" az én elhesegetésemmel próbálkozott én pedig vettem a lapot és a szemébe meredtem. Leemeltem lábamat az illető nyakáról és végig hallgattam a fiú sápítózását. Az adrenalin kiszállt testemből, és visszanyertem tudatomat, most vettem csak észre, hogy rettenetesen zihálok. Letérdeltem a támadó feje mellé és kapkodva vettem a levegőt. Meggörnyedtem és percekig bámultam magam elé nemtörődve az előttem fekvő a felállásra tett kísérleteire. Dale kezet nyújtott, de én nem törődtem vele. Valami sokkféleséget kaptam, és egyszerűen lemerevedtem. |
 Őszintén? Ha nem is néztem volna végig, de valószínűleg nem lett volna ellenvetésem, ha Faith és Azura nem csak a támadó vállát és lábát teszi tönkre. És nem csak megpróbálja megfojtani. Szóval igen, én lettem volna az a valaki, aki engedi, hogy meghaljon, de nem vesz rész benne. Aztán lenéztem a szerencsétlen, sötét alakra, és a nyakán térdelő Faithre, és megfordult bennem minden. Talán csak azért, mert reflexből nem értettem egyet a Tündelánnyal. De az is lehet, hogy akkor kiderült, hogy talán mégiscsak vannak érzéseim. Bár... ez nem valószínű.
Ekkor azonban Dale, akit láthatóan sokkolt az eset, és csak most kapcsolt - komolyan hallani véltem a bátyám szívdobogását - váratlanul odarohant, és levetette magát a földre, kezével pedig igyekezett Faithet elhessegetni. - Ugyan már, csak nem gondoltátok ezt komolyan! Hé! Nem ölhettek meg egy embert, nem tehetitek ki kínvallatásnak! Eszeteknél vagytok?! Faith, hagyd már, na. Így is simán lehet, hogy elvérzik. - zaklatottan hadovált, hol levegőért kapkodott, hol meg a légzést nélkülözve hadart. Őt láthatóan jobban megrázta a jelenet, mint bárki mást. Azzal némán a kezét nyújtotta a Tündelánynak, hogy segítsen neki felállni, és ezzel ellentmondást nem tűrőn jelezte, hogy nem értékelné, ha ma bárki meghalna. És akkor értettem meg, mire gondolhat: emberek vagyunk, nem ölhetjük egymást. Még az állatok sem gyilkolják a csordájukat, mi meg... Mit is művelünk mi?
Persze azt a gondolatot sem mellőzhettem, hogy ha valaki őt próbálná megölni, és szemtanúja lennék, az illető megbánná azt is, hogy abba a világba született, ahol én élek. |
Azura példámat követve kést eresztett a támadó vállába és láthatóan dühös volt. Nem sokáig időzött a támadóval Albondielt kezdte vizsgálni, vélhetően kereste az esetleges sebeket. A tanárnő szerencsés volt; egy karcolást sem kapott.
A késesgyilkos földöntúli üvöltések között szorította épp kezét sérült vállára. Úgy látszik a combjára már nem maradt szabad végtagja így sikertelenül próbált felé emelkedni.
Lábammal leszorítottam támadónkét és egy gyors mozdulattal kihúztam a kést. Arcom megrándult, amikor meghallottam üvöltését. Kiszállt belőlem az adrenalin adta vakmerőség és éreztem tettem súlyát. A késem mélyen belevágódott a húsba és a vér csorgott a sebből. Tetemes mennyiségben, így bizos voltam benne,hogy a vérveszteségtől kábulatba esik és nehezen tud mozogni. Izzadó markom takarásából könnyeden kicsúszott a markolat és a véres penge a földrehullt. De mégiscsak az életünkre tört, így elég volt bennem az indulat, hogy cselekedjem.
Lábamat nyakára helyeztem ezzel folytogatva, s ő kapkodni kezdett a levegő után. Hozzászóltam, fogaim közt szűrve a szavakat.
- Miért vagy itt? |
Azura Moonrider
Mikor az úgy nevezett késesgyilkos kést szorított Albondiel bordáinak kiakadtam. Először orrba vertem, majd megrúgtam. Kezéből kiesett a kés én meg vettem elő az enyémet. Sajnos Faith előbb mártotta a húsába az ő késszerű képződményét, mert hát az én elveim szrint késnek sem lehetett nevezni, nemhogy tőrnek. Karom felemelve akartam a tőrömet a fejébe vágni, de meggondoltam magam így csak a vállátt szúrtam át. Mikor végeztem és kihútam a fegyverem letöröltem a vér a ruhájával, majd elindultam a bátyámhoz. Igen részemrőlennyi volt a verekedés. Bőven elég volt hogy hallhattam fájdalommal teli kiáltását. És nem azért, mert kiábrándított, hanem mert volt éppenséggel fontosabb dolgom is. Például, hogy megnézzem Albondielt,hogy szerzett-e sebeket. Szerncsére csak a felsőjét vágtaát a penge és még csak sérülést sem szenvedett. Ennek örültem két okból is. Egy a bátyjámnak semmi baja. Kettő, mert utálom látni egy családtagom vérét. Visszafordultam Faith és a támadó felé és vártam mi lesz a vége. |
Megmerevedem, amikor az egyik közeli bokor takarásából szószerint a "késesgyilkos" ugrott nekünk. Pillanatok töredéke alatt egy tőrt szegezett Albondiel tanárnő bordáinak, és a levegő megmerevedett az eddig nyugodt társaságunk körül, és az idő lelassult. Azura előbb reagált mint én tudtam volna, és a földre küldte ellenfelét. Itt volt az idő cselekednem. Felhúztam köpenyem és övemből kihúztam egy zsebkést, amit hajdan még a nővéremtől kaptam s fafaragásra használtam előszeretettel. Kezeim rátapadtak a markolatra én pedig Azura mellé ugrottam és rávetettem magam a támadó lábára. A kés egyenesen combjába állítottam majd kihasználva legyengültésgé ráléptem bokájára.Nem vetettem be mágiát, de készen álltam rá, hogy megtegyem. |
 Valami őrül hátulról nekem esett és a bordáimnak szegezett egy kést. Bevallom szörnyen megijedtem. Résben azért, mert nem számítottam rá. Részben azért, mert a húgom velem szemben állt. Most tényleg a késes gyilkos áll mögöttem és nem Azura szórakozik. Eme tény felismerése alkalmából teljesen leblokkoltam. Ahogy körülöttem mindenki. Testvérem szemeiben rémület tükröződött. Egy pillanattal később már düh izzott bennük. Nekem rontott, akarom mondani a késes gyilkosnak. Egy jól irányzott jobb horoggal orrrba verte, majd gyomorszájon rúgta. Merénylőm kezéből kiesett a kés, majd a földön landolt. Azurát ez láthatóan nem érdekelte, mert már vette is elő sajátját közben kiálltozva:
- A bátyjámat csak én ölhetem meg! |
Tudom, miért teszem. És sosem tudnék ellenállni, ha akarok, sem. De semmi akadálya nincs annak, hogy most megtegyem. És sosem kaptam meg, amit ők. Miért is ne? Miért ne állnék bosszút, ha egyszer nem tudják megbescsülni azt a valamit, amire én évtizedek óta várok, és nem kaphatom meg? Hiszen ez csak egy rakás felelőtlen, esztelen gyerek. Hallom őket. Közelebb lopódzom. Már szinte a lélegzetük is itt van a fülemben.
A markolat a kezembe simul, a bőr felmelegedett az ujjam alatt. Ilyet még sosem tettem. Talán borzasztó lesz. De túlzottan fáj, hogy gondolkodni tudjak. A családom olyan, mint ők. Anya, apa, a két öcsém. A nagyszüleim. Az őseim. Én miért nem lehetek? Közelebb lépek, látom az alakjukat, de ők észre sem vehetnek engem. A bőröm sötét, a szemem alig csillog, és az erdőt időtlen idők óta járom. Legfeljebb elsőévesek. Nyilván legalacsonyabb varázslói rang, még a vörös fiú is, bár kicsivel idősebbnek tűnik, és az arca... mintha megégett volna a fél arca. Aztán megláttam egy magas termetűt, fejére húzott világos színű kapucnival. Valóban nem alacsony, de vékony alkat, és ha egyszer kést szorítok a torkának, nagyon valószínű, hogy mindegy lesz. Ahogy az is, hogy nyilván magasabb rangú mágus. És mégis kölyökként viselkedik.
Hirtelen bevágódom a csapat közepébe, a késem nem találhatja meg a nyakát, túl alacsony vagyok, így gondolkodás nélkül a bordáihoz szorírom. Hatalmas levegőt veszek, mielőtt megtenném.
Nemezis, legyél mellettem most az egyszer. |
Nem vagyok az eszetlen, fejjel a falnak rohanás híve, de arra alapoztam, hogy különösebb gondunk nem eshetne, ha egy csapat gremlin jön szembe a sötétben, akkor sem. Összességében, ha bármi megtámadná egyikünket, nagyon valószínű, hogy Abondielből előbújna a tanárnő, de ha ez nem is történik meg, valószínűnek tartottam, hogy Faith, aki varázslók közt nőtt fel és Alexander, aki pedig nagy valószínűséggel koporsók közt, meglehetősen ügyesen használnák fel az előképzettségüket. És ha kiáltozni kezdünk, nem kizárt, hogy a két tanárnak is feltűnik zaklatottságunk.
Szóval, a telihold és minden egyéb ellenére is teljesen biztonságban éreztem magamat. Lehet, hogy teljesen tévesen. Mivel azonban nem lelkesültem az ötletért, hogy amíg a többiek kalandoznak, a vaksötétben barchobázzak a bátyámmal, jobbnak láttan felzárkózni. Árnyékom - idősebb testvérem személyében - kicsivel lemaradva mögöttem, sereghajtóként lépdelt. A levelek zörögtek a lábunk alatt. Még egészen kevés hevert a földön, tekintettel szeptember elejére, de épp elég volt ahhoz, hogy betájolhassam a csapat hollétét, ugyanis a tapasztaltabbnak festő erdőjárók - azt hiszem, rajtam és testvéremen kívül mindenki, bár nálam mindenki csak jobban - is megkülönböztető lármát csaptak. Arról, hogy jómagam hogyan vonszoltam fehérből sárszínűre varázsolt vászoncipőbe bújtatott lábam, inkább ne is ejtsünk szót. A cipő természetesen nyomott, mert hajdanán szép volt, és tudjuk, hogy e tény és a kényelem azonnal kizárja egymást. A magam részéről továbbra is a szőrös, jetis mamuszokat preferálom.
Amikor épp ezen gondolkodtam, és örvendeztem, hogy legalább nem fázom, annak ellenére, hogy a háromnegyedes ujjú, fehér ruhából kilóg az alkarom, rájöttem, hogy egyrészt az égnek hála, hogy deréktól lefelé fekete, másrészt pedig szét fognak csípkedni a szúnyogok. Ez akkor esett le, mikor már intenzíven viszketett a kulcscsontom. Kiváló, gondoltam, most én lehetek a csitri, aki nem tudja, hogy ne jöjjön kisestélyiben az erdőbe. Ezt neked, első benyomás. Bár a környezetemben lévők nagy része már többé-kevésbé kiismerhetett, és nem valószínű az sem, hogy egy vademberrel találkoznánk sétánkon, az eddig kialakult, összképet tovább lehet rontani az ilyen idióta lépésekkel. |
 Alex javaslata miszerint menjünk valamerre és találjuk ki mit akarunk közben jó ötletnek tűnk. Legalább csináltunk volna valami! De végig gondolva még sem mert akkor órákig sétálgattunk volna fel-alá és semmire nem jutnánk. Majd megpróbált azzal fenyegetőzni, hogy visszamászni, de őszintén: Ki nézi ezt ki belőle?
Közben Faith rajzolgatott a könyvébe. Látszólag az enyémet, vagyis a bátyámét másolta át. Miután végzett visszaadta. Elindult "az ismeretlenbe" hogy az ő szavaival éljek.
- Hát jó. Akkor előre!- indultam utánna mosolyogva. Albondiel is követett, így már négyen voltunk. Csak Devi és a bátya hiányoztak. |
Elfogadtam Azurától a térképet, egy bólintással köszönetet mondtam, majd villámgyors, kusza mozdulatokkal felvázoltam a lapon szereplő részleteket a kiskönyvembe. Azután egy tényleges köszönetet mormolva visza adtam neki a lapot. Alex ötletét hallva becsaptam egy könyvet hangot adva annak, hogy én ezt most lezárom.
- Rendben, a térképnézegetésről ennyit. - Mister Hill hangot adott türelmetlenségének, és én is egyet értettem vele. -Na, akkor "előre az ismeretlenbe''. - Előre léptem a fák közé, bízva abban, hogy nem maradok egyedül. |
Mikor még öt perccel később sem jutottunk semmire, kezdtem elunni magam. Az ember azt hinné, egy mágus iskola minden perce izgalmaz, úgy ahogyan azt a filmvásznon láthattuk. Na persze, Hollywood mindent eltúloz... Még egy nyamvad sárkány, vagy hasonlót sem láttunk az alatt az egy nap alatt amit a kastélyban töltöttünk. ~ Márpedig én kalandot akarok! Az eddigi legfélelmetesebb, amivel találkoztam... az egy fal volt. Valljuk be, ennél többre számítottam! ~ Talán erre a helyzetre nagyon is igaz a mondás: hinni a teplomban kell.
Na ja...
- Mit szólnátok ahhoz, ha mondjuk elindulnánk valamerre, és útközben eldöntenénk mit akarunk magunkkal kezdeni - javasoltam. Mivel egyébként úgy sem tudnánk megegyezni. Ennyi különböző természetű embernek lehetetlen mindenkinek megfelelő elfoglaltságot találni, akármennyire is szerettük volna. Szóval abban eléggé kételkedtem, hogy valaha is megegyezés születhetne közöttünk. Ezzel gondolom a többiek is tisztában voltak, így nem mondtam semmit.
Bár bevallom őszintén, én még a szikláról is szívesebben leugrottam volna, mintsem úszkáljak. Utáltam a vizet, úgy voltam vele, mit egy macska. Persze, úszni azt hiszem még tudtam volna, bár ezt a művészetet legutoljára hatodikos koromban gyakoroltam. Nem szerettem az áttetsző folyadék érintését a bőrömön, és ahogyan összeragad tőle a hajam. Na persze, halálra zúzni magam egy szikláról lezuhanva, nem sokkal jobb kilátásnak bizonyult ennél.
- Na, csináljunk már valamit - türelmetlenkedtem. - Mert a végén visszamászom - fenyegetőztem. |
Látszólag unottan egy fának dőltem, és keresztbefont karral élveztem a talán közeljövőben keletkező családi perpatvart. Egyéb esetekben nem csigáztak fel a famíliák vitái, de ismerve Azura dühkezelési módszereit, a mostani valamivel izgalmasabbnak ígérkezett. Közben - lévén nő, aki egyszerre több dologra is képes koncentrálni - azon kattogott az agyam, hogy a Tündelánynak macskaszeme is van- e, vagy csak felette kevésbé sűrűek a lombok.
Mivel a csetepaté késett, újfent végignéztem a társaságon, és rájöttem, hogy a Gyűrű szövetsége feleannyira sem volt tarka, mint mi. Azura és Abondiel tipikus fehérmágusok, bár lehet, hogy Azura könnyebben kiélhetné baltásgyilkos-hajlamait elemi mágiák gyakorlásával, mint a gyógyításéval. Aztán Faith, akiről jóformán mindent elmond, hogy nem szeretem őt. A Tündelány. Azt hiszem, egy ilyen becenévre mindenki vágyik - feltéve, ha nem férfi az illető -, és neki megadatott. Ragyogó, kék szemek; az, hogy egyszerű, majdhogynem pórias ruhákban is tökéletes varázslónőnek fest, még szép is... Hogy Arthur azonnal kiszúrta magának, de ő megtehette, hogy visszautasítja... Nem meglepő, hogy annyira kedvelem, mint a pestist. Aztán Alexander: az a fajta, aki valószínűleg egy kriptában született, egy kísértetkastélyban nőtt fel, és háziállata egy sárkányfióka volt. Ha most a Reeylimben feltárulna a Titkok kamrája, bármiben fogadni mernék, hogy ő csinálta. És ezt az egészet tetőzi Dale, aki a titokzatos, sötét palettára csöppentett nagy, világos, vidám pötty. Kétségtelen: egy nagy, ellentmondásos katyvasz vagyunk. De én nagyon élveztem, hogy végre igazán varázslók közt vagyok. Akkor is, ha nyolcvan százalékuk kattant. Akkor is, ha a Lepke keresztes lovagnak képzeli magát. Akkor is, ha Faith létezik. És akkor is, ha Alexander úgy viselkedik, mintha még a halálnál is protekciós lenne.
Valamiért én nagyon szerettem itt lenni. |
Talán még sem megyek vissza. Faith felvetette, hogy nézzünk körbe.
- Albondiel régi cuccai általában otthon vannak, de mielőtt idejöttem elcsórtam a térképét.- közöltem tárgyilagosan. Faith közben felvázolt egy térképszerű képződményt. Elég szép lett, de a bátyámé valahogy részletesebb volt. Lehajoltam és előhúztam a csizmám szárából egy apróra összehajtogatott papírt. Felemelkedve szét hajtogattam és a Tündelány kezébe nyomtam.- Tessék.
- Te most komolyan elhoztad? Egyáltalán mit kerestél a szobámban?- érdeklődött testvérem és közben homlokát ráncolta. Számára ez a térkép csak egy emlék volt semmi több, de engem érdekelt, hogy mi van idekint. Ki tudja, lehet találunk még egy sziklát is útközben, amiről leugorhatok! |
Csendes megfigyelője voltam ennek a különös, és elentmondásokkal teli csevelynek, és bevallom, semmi kedvem nem volt közbe szólni. Szemeimmel a fal másik oldalát fűrkésztem és nem is éreztem olyan messzinek a "falon túlt"... Olyan közeli volt, mégis finomabb volt a tíltott gyümölcs, mint fél méterrel beljebb. Révedezésem azonban nem volt céltalan sem. A két alvó ügynök ugyanis oda bent strázsált és valószínűleg nem voltak egyedül. És, mivel társaságunk figyelme felért azzal, mintha egy macskának magyaráznád a hatványozást, az én feladatommá vált az örködés. Csak azután fordultam a társaság felé, miután azok elakadni látszottak, és úgy tűnt véleményt kéne nyilvánítanom.
- Nem hiszem, hogy ilyen sietősen el kéne mennünk, minden esetre ilyen apró térképészeti ismerettel nyilván mi E'rithek az éjszakában nem sokra fogunk menni. Azt javaslom próbáljuk feltérképezni a terepet. - turkáltam egy darabig köpenyegem monumentális zsebeiben majd egy "hmm" kíséretében kihúztam belőle egy kemény fedelű könyvecskét. Megszagoltam az üres lapokat. Egy tinta folt nem volt benne, egyedül ezekre az időkre tartogattam. Tudtam, hogy a Reeylim rengeteg titkot rejteget és úgy éreztem meg kell majd örökítenem az itt látottakot szavakban, vagy rajzokban. Hátra néztem és megbámultam a kastély falait magamban felmodellezve a képet. Egy tollat húztam ki a zsebemből és felülnézetből vázoltam fel a kastély alapjait elég nagy vonalakban. Csupán egy két kocka téglalap és egyéb síkidom került a lap közepébe és minde körül ott állt a nagy, felfedezetlen üresség. A kastélytól a falig mindent levázoltam csak a "Falon túl" maradt üresen.
- Esetleg valamelyik magasabb rangú diák/tanár közülünk nem tartogat a múltjából esetleg egy megkezdett térképet? Sokat segítene, talán nem bolyonganánk így, össze-vissza... |
Tehát megint itt állunk és azon gondolkodunk, hogy mit csináljuk, ahogy ezt a mai nap már sokszor tettük. Alex barlangot akar keresni, a bátyám lábat lógatni, Faith és Devi nem nyilatkoztattak véleményt, de így is látszott rajtuk, hogy nem rajonganak öngyilkos terveimért. Én meg nem akartam Celearh nélkül lubickolni. Szóval akkor most mit csinálunk? Lehet egyszerűbb lenne visszamászni és aludni menni. Igen, ez jó ötlet, így is sokat voltunk már kint.
- És mi lenne, ha egyszerűen vissza mennénk?- kérdeztem.
Valami azt súgta, hogy ez az ötlet nem a legjobb, de nem különösebben érdekelt én visszamegyek így, vagy úgy, de megyek. |
A légkör aznap már sokadszorra olyan lett, mintha a közvetlen környezetemben lévők mindegyike azt a vágyat dédelgetné, hogy lemészárolja a többieket. Úgy éreztem, nem érdemes nekem is "benyújtanom a petíciót", hová menjünk, főként azért nem, mert ötletem sem volt, melyikkel járnánk jobban: egy tóval egy varázslóiskola közvetlen szomszédságában vagy egy sötét, feketemágiától párló barlangban.
Nem mondhatni, hogy Alexander vágyakozó arcot vágott, mivel számomra majdnem minden grimasza ugyanolyan, de mintha valami megváltozott volna a képén egy pillanatra.
Ami a kiruccanás célját illeti, most talán inkább egy barlang mellett álltam volna, egyetlen egyszerű okból: onnan nem látszik a telihold. Végignéztem mindenkin, aki még nem nyilvánított véleményt. Azura arcáról semmit nem tudtam leolvasni, hacsak nem enyhe csalódást, hogy nem, ezúttal nem vetjük le magunkat egy szikláról sem. Faith Blake olyan volt, mint Legolas a Gyűrűk ura második felében: ott volt, csak mégsem. |
Azura ölete, hogy vessük le magunkat egy szikláról, mint számítani lehetett rá nem nagyon tetszett a többieknek. Maradt a semmit tevés vagy a pancsolás a tóban. Alex megint mosolygott. Gyorsan megöleltem húgomat, nehogy újra képen törölje. Majd jött a barlangos témája. Én nem tudtam semmit a környékről, vagyis inkább sok mindet, mivel anno én is sokat másztam ki a haverokkal. Idővel még térképet is készítettünk, ami persze otthon volt kiakasztva a falamra, mint emlék. Szóval nem sokat tudtam segíteni ebben. Várjunk csak. Mintha lenne valami a közelben, de biztosan nem barlang, hanem... Áh, hagyjuk én erre nem emlékszem.
- Ha nekem van szavazati jogom akkor én a láblógatásra szavaznék a tó mellett.- mondtam mire Azura rám nézett. Szemében a dühlángja égett. Nem értettem miért én csak állást foglaltam. |
- Jobb ötletem? Sajnálatos módon nekem nincsen. Őszintén szólva nem számítottam rá, hogy eddig eljutunk! - jelentettem be kishitűen. Ugyan, lehet hitelten egy sötétmágus? Na látjátok... nekem sikerült! Bár a sziklán fán és egyéb természeti elemeket érintő szökdécselés nem igazán nyerte el tetszésemet, így óhatatlanul is elhúztam a számat. ~ Nem... nem. Alexander Hill nem játszik nyuszit akkor sem ha az élete múlik rajta. Na jó... talán akkor. De bármikor máskor felejtős a dolog. ~
- Hmm... - jegyeztem meg, csak úgy magamnak. - A környéken biztosan vannak barlangok. Talán más sötét mágusok is élnek errefelé. Én a helyükben oda költöznék, ha észrevétlen akarnék maradni. Vagy... valahová a sötét erdőbe - gondolatmenetem egyáltalán nem illett a beszédtémához. De felvillanyozott a gondoloat, hogy más feketemágusok is élhetnek, tőlem nem is olyan messze. Persze a legtöbbjük valószínűleg annyi természetfeletti erővel rendelkezik, hogy egy legyintéssel el tudna intézni. Bár... bevallom ez nem nagyon izgatott.
Végignéztem a többieken. Nem is tudom mit vártam.
Talán, hogy azon a helyen olyanok vesznek majd körbe, akik hasonlítanak rám, olyanok, mint én. De csalódnom kellett, bár nem tudom jó, vagy rossz értelemben. Azt hiszem ami a közelemben a legjobban hasonlított rám, az az épület volt, amely ugyanolyan titokzatosnak, és kiismerhetetlennek tűnt mint amilyennek magamat tituláltam.
Sóhajtva támaszkodtam egy közelben álló fa érdes kérgének. ~ Ez hosszú lesz ~ gondoltam. Mert abban az egy napban, amit ott töltöttem, egy valami világossá vált: ezek itt előttem csak egy valamiben juthatnak kompromisszumra, mégbedig abban, hogy soha, semmiben nem egyeznek meg.
Semmi közös nem volt bennük - vagy bennünk, ha úgy jobban tetszik...
... csak a mágia hozott össze minket.
Hogy ez jó, vagy rossz? Ezt is csak az idő döntheti el. Nekem pedig volt időm. Rengeteg időm volt... |
[103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
