|
Témaindító hozzászólás
|
2015.07.16. 22:21 - |
6-8, 10-12 és 16-18 órákban az ebédlő zsong a diákok hangjától. |
[204-185] [184-165] [164-145] [144-125] [124-105] [104-85] [84-65] [64-45] [44-25] [24-5] [4-1]
 Devi teljesen kiakadt. Nagyon picin múlt, hogy nem vetette rámagát Celearh-ra. Talán éppen egy gyilkossági filmbe cseppentem bele? Remélem azért senki, nem ölmeg senkit. Vagy ha igen akkor én leszek az első. Csk éppen nem tudom kit. Áh, mindegy valakit azt jó van. Szóval néztem a történéseket és hallgattam a kibontakozó csatát- reményeim szerint csak szóban. |
 [Devi Weis]
- Könyörgöm, ugye többen nem halunk ma meg? - kérdeztem őszinte reménykedéssel. - Kezdem már unni. Amúgy. Lepke! Ez nagy volt. - mosolyodtam el, de a következő pillanatban lefagyott az arcomról a vigyor.
Honnan tudta, mi baja Arthurnak? Nem is volt itt, sejtése sem lehetett volna. Az nyilvnvaló, hogy nem rossz mágus. Sőt, ölni... ölni kiválóan tudna. És nem-e a gyilkos hívja ki a rendőrt a tett helyszínére? Ráadásul úgy beszélt Dale-lel...
- Te utolsó, nyomorult... Te trollganéj! - pattantam fel. - Hogy gondoltad? Mi?! Hogy jutott eszedbe a gondolata is, hogy bántsd a testvéremet?
Kezem ökölbe szorult, és fontolgattam, hogy nem kerülöm meg az asztalt, de sajnos Arthur már ott feküdt. Egyedül ez gátolt meg abban, hogy innen vessem rá magam, és öljem meg. |
Próbáltam lekecmeregni az asztalról. A szélére ültem, itt a lábam már simán leért. Megpróbálkoztam a felállással. Lassan a lábaimra helyeztem a testsúlyom. Nem éreztem semmi fájdalmat. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Tettem egy lépést. Ekkor nyilallt a fejembe a fájdalom, de olyan erősen, hogy ott összeestem. Még sose fájt ennyire a fejem..
- J-jól vagyok.. - tudatosítottam a jelenlévőkben, és közben feltápászkodtam, de ekkor ugyanolyan erővel, megint a fejembe hasított a fájdalom. - V-vagyis, mégsem.. - megkapaszkodtam a hozzám legközelebb eső szék támlájába, és óvatosan leültem. |
Arthur feltámadt halottaiból. De király! Celearh segített rajta. Tényleg ért valamicskét a varázslathoz. Na, mindegy. Szóval Arthur visszajött. Márcak egy kérdésem van. Mint élő ember, vagy mint élőholt hulla? Igen ez jó kérdés, de talán az előbbi. Felült az asztalon. Már ott tartottam, hogy odamegyek és lesegítem,de előjött urja a gonosz énem. Majd lemászik magától! Maradtam ülve és figyeltem. |
Nagy lélegzetvétel közepette felültem az asztalon. Egy tányér töltöttpaprikával az oldalamon ébredtem. Szinte semmire nem emlékeztem. A kezem véres volt, és nagyon fájt. Minden szempár rám szegeződött.
- Sziasztok. - zavaromban csak ennyit tudtam kinyögni, de ezt is csak nagyon halkan. |
 - Mi a jó isten? - akkorát csaptam az asztalra öklömmel, hogy abba még Arthúr ernyedt feje is beleremegett, amikor rájöttem, hoyg egy ismeretlen, lepkefiú felvágja az ismerőösm ereit. Na jó majdnem felvágja. Kimeresztettem a szemeimet. Megbizonyosodtam róla hogy Arthúr él, és vissza tértem a saját gondjaimhoz- Na ne szórakozzunk már! Azért egy iskolányi diákot nem kértem! - A plafonnak üvöltve lerogytam a székre amikor láttam, hogy Arthúr mellkasa emelkedni kezd. - Na jó akkor tessék:Szíves, úrias üdvözletem a nevem Faith Blake. Nyilván nem férfi nemű vagyok, legalábbis én nőnek érzem magam. Önben kit tisztelhetek? Ja értem, maga már bemutatkozott. Nyomban elpirulok. - szarkasztikus, unott hangnemem a legtürelmesebb embert is kikergethette a világból.Hátra döltem a széken és megropogtattam nyakamat. |
* - De hívhatsz.
Hupsz ezt benéztem. |
Celearh-Végre megtudtam a nevét!- megkérdezte hívhat-e Moonak. Ennyi Azurázás után már hiányzott egy kicsit. Csak egy nagyon kicsit. Most legyek kedves vagy inkább bunkó? Az előbbit választottam:
- Persze nyugodtan.-mosolyogtam. Vajon jól tettem, hogy ezt mondtam? Már úgy is mindegy, nem? Szóval őt meg Lepkézik? Mázlim van nekem csak a vezeték nevem rövidítettékle. |
[Celearh Moth]
A karcsú, zöld szemű, szép, de túlzottan ítélkező ember látszatát kelő lány továbbra is a nevemet fürkészte. Nem vágytam a társaságára, mert úgy tűnt, kritikusan viszonyul hozzám, hogy nem különösebben díjazza az ottlétemet. Tudtam, hogy hiba úgy belépni egy társaságba, hogy rájuk se köp az ember, csak leül, és magában motyog, de olyan nekromanta-melléktermék állapotban, amelyben magamat tudhattam, meg tudtam érteni. Magamat, kiváló.
Lesütöttem a szemem. Nem azért, mert zavarba jöttem volna, hanem mert: egy - émelyegtem, kettő - kis híján elaludtam, három - azért szégyelltem, hogy beirdaltam a társaság egy tagjának a kezét. Mert ugye engem jómodorra igyekeztek nevelni - kevés sikerrel -, nem késes gyilkosnak - úgy tűnik, annál igéretesebb lettem volna ez utóbbiban.
- Celear Moth. Igen, mint a lepke. - mosolyodtam el fanyarul, és reméltem, hogy nem ragad rám itt is. Vagy még jobb: a Pillangó. - Gondolom, nem hívhatlak Moonak.
Anno volt egy Azura nevű ismerősöm, aki a legvisszataszítóbb klisé, akit az ember el tud képzelni. Ő is olyasféle lepke volt. Egy betonpillangó. |
Néztem ahogy a névtelen fiú odaugrik Arthurhoz. Figyeltem mit csinál. Felemelt egy kést. Azt hittem elvágja a gyerek nyakát. De sajnos csak a kezét vágta meg. Hjaj. Pedig már kezdett érdekes lenni. Komorodtam el. Miközben ezt tette kántált valami érthetetlent. Mikor végzett megesküdött, hogy sohatöbbé nem eszik gyrost. Heh, könnyű csak így kimondani.
- Szuper! Most, hogy megmentetted Arthurt bemutatkozhatnál.
Csak azért sem hagyom annyiban, hogy nem felelt kérdésemre. |
[Celearh Moth]
Végülis nem múltam ki, holott nem kaptam kaját. Mellettem egy lány otromba modorral a nevemet kérdezte. Nem feleltem neki, mert ugyanekkor nem messze attó a helytől, ahol a fejem nyugodott, még egy fej zuhant az asztallapra, látszólag élettelenül. Felpattantam. Lábam azonnal belefájdult a hirtelen mozdulatba, de ez megint nem igazán csigázott fel.
Elmondtam már sokszor, hogy könyörtelen vagyok, de azt nem, hogy mindenkivel. Ezzel a szöveggel becsatlakozhatnék Arthur lovagjaihoz, a kerekasztalhoz. Kissé elkalandoztam, de Arthurról beugrott a mellettem heverő félhulla, akit előszeretettel szólongattak a mondabeli király nevén. Gyanítottam, ez nem olyan, mint nálam a Lepke.
Átmásztam az asztal fölött, mert tekintettel a fennálló esetleg-valaki-a-közeljövőben-elköltözik-az-élők-sorából - ra, nem volt kedvem keringőzni. Megtapintottam a pulzusát, amely ugyan elég gyatrán, de volt neki, és hallgattam a légzését. A tőlem szintén nem messze álló, magában halkan, kétségbeesetten motyogó, vörös fiúnak odavetettem egy három négy betűs, nem éppen kecsegtető szót, miszerint fogja be. Számoltam. Ujjaimon a lélegzetét, magamban az eltelt időt. Tűrhető eredménnyel. Megvolt a kettő.Oldalára borítottam.
Igazából a fiúnak pechje volt. Én ugyanis csak elméletben tudtam elsősegélyt nyújtani, igazából, dunsztom sem volt, mi az a "stabil oldalfekvés". Nálam azt jelentette, hogy nem zúg le a földre. Amúgy az asztalra fektettem, egy tál töltöttpaprika szomszédságába. Remekül mutatott a homlokán a paradicsom.
Azután leesett, hogy nyilván nem csak émelyeg, és azért esett így össze, sőt, valószínűleg nem ajánlott a szájból szájba lélegeztetés sem, mert nem az a baj. Igencsak elment az étvágyam.
- Soha, de soha nem eszek gyrost, ti vagytok a tanúim. - fogadkoztam, miközben egy diszkrét mozdulattal kitépem néhány szál haját. Ha életben marad, az adósom, ha meghal, nem kérheti számon. Mit veszíthetek?
Megnyálaztam az ujjam, végighúztam a hajszálakon, és közben folyamatosan kántáltam. Nem tudtam igazán, mit dumálok, csak rizsáztam, ahogy mindig, ha "előtör a mágia". Azután teljesen öntudatlanul fogtam egy kést, azt is megnyálaztam, egy pillanatra sem hagyva ám abba a halandzsázást, és kicsit megvágtam a kézfejét. Na jó, valamivel jobban, mint kicsit, de tudtam, hogy erre szükség van. Illetve azt, hogy reszkető kézzel nem jó ilyet csinálni.
Újra megtapintottam a pulzusát, és tagadhatatlanul egészségesebbnek tűnt. Még úgy is, hogy összevérzett egy kistányér olajbogyót.
Konkrétan remegtem az izgalomtól, pedig már tudtam, hogy ha ez nem segít, akkor semmi sem. Megtisztítottam. Végeztem, megcsináltam, minden rendben lesz, harsogtam magamban, de eléggé kirázott a hideg, mert nemigen bírom a vért.
|
Valami hatalmasat csatant az asztalon. Oda kaptam a fejem és Arthurt láttam. Kész. Vége. Kimult a gyerek. Most mi lesz? Gondolkoztam. Bár lehet, hogy csak elájult. Eme gondolat egy kissé megnyugtatott. Nem előttem halt meg. Legalábbis remélem. Mert ha nem így van akkor megölöm! Bár ez igen csak furcsán hangzik. Megölni valakit aki már halott? Nem a legészszerűbb dolog.
- Arthur?- néztem a többiekre.- Mi történt? |
- N-nem kell.. - a hangom remegett, ahogy válaszoltam - Annyira nem vagyok ro.. - nem bírtam befejezni a mondatot. Minden elsötétült, és nem éreztem semmit. Az utolsó emlékem az volt, hogy az asztalra hanyatlik a fejem. |
Elnéztem Arthurt és megijedtem. Rosszl van, vagy mi, De nem todtam sokáig ezen gondolkozni, mert egy srác rogyott lemellém azal a mondattal, hogy : "Könyörgök, adjon valaki enni, mert itt múlok ki.". Meglepetten rámeredtem. Ehez nem tudtam mit hozzá fűzni. Ja, de mégis:
- Üdv nekedis! Azura Moonrider.- modtam fölényes mosollyal.Nem bírtam ki! - Benned kit tisztelhetek? |
- Arthur? - Az asztalhoz hajoltam, ahogy meghallottam a fiú motyogását. Tekintete üres volt, mintha nem fogott volna fel semmit a világból. - Mi a jó isten - suttogtam csendesen. Határozottan nem jó ez így. A tudattól van rosszul, vagy mástól?
- Biztos végig akarod hallgatni? -Megrögzött komolysággal fürkésztem tenyerébe temetett arcát. - Felvigyünk a priccsekhez? |
[Celearh Moth]
Kőkapu --> Ebédlő
Nos, ez kétségkívül nem a mosdó volt. Jó, hogy levonszoltam magam idáig.
Vállamon szinte éreztem, hogy mélyedést hagy maga után a motyóm szíja, én pedig hullafáradt voltam, mert egész nap ezt csináltam, árvaháztól - khmm nevelőotthon - vasútig, aztán peronról peronra, másik peronról újabb peronokra, azután ide.
Ledobtam a táskát, nem is törődve a társasággal, kiszaladtam - megleltem, nem is volt messze -, majd visszatértem ide, leültem, akarom mondani, roskadtam egy székre, bár nem sok híján mellé, és az asztalra hajtottam a fejem, s kusza gondolatokkal feküdtem ott.
Ez ugyebár egy ebédlő, nemde? Könyörgök, adjon valaki enni, mert itt múlok ki.
- Könyörgök, adjon valaki enni, mert itt múlok ki. - vettem észte, hogy hangosan is kimondom. De már annyira mindegy volt.
Mozdulatlan maradtam, és vártam, hogy történjen valami. |
[ Arthur M. Lloyd ]
Úgy látszik, az itt tartózkodók közül nekem a legalacsonyabb az értelmiségi szintem. Értetlenkedve néztem hol az egyik, hol egy másik felszólalóra, de semmit sem fogtam fel abból, amit mondtak. Az agyam, mintha kikapcsolt volna, csak pár szó jutott el a felfogásomig, de azokból semmit sem tudtam kikövetkeztetni. Megdörzsöltem a szemem, megforgattam a fejem és a szemeim, kinyújtóztattam a karjaim. Hiába koncentráltam arra, hogy felfogjam, miről is tárgyalognak, egyszerűen semmi sem ért el a tudatomat. Az arcom a kezembe temettem.
- Rosszul vagyok. - motyogtam - Nagyon. |
Egy szövetség? Hümm... Azokoat szeretem. Tűnődtem, miközben Faiht csillogó szemeibe néztem. Leraktam evőeszközeimet a tányér szélére. Miközben figyeltem folyamatosan arra gondoltam, hogy vajon hányszor kötötünk mi szövvetséget a bátyámmal. Egyszer azért, mert idegesített a szomséd, máskor azért, mert eltörtünk vagy hat tányért... Ó, a régi szép idők.
- Én benne vagyok Faith.- mondamt aztán. És azt hiszem idiótán mosolyogtam hozzá. |
Hírtelen kevesebb tekintett szegeződött az év legjobb ételeire - mert ennél csak rosszabb lesz-, mint rám.Nem igazán zavartattam magam. Kecsesen felszúrtam villámra az utolsó szelet krumplit, nézegettem pár percig és végül úgy döntöttem, az íze jobb mint a kinézete. A villát csörömpölve raktam a tányérra. És a borsszórók közé löktem az edényzetet.
Hátradőltem a székemben, mint urak a trónon és ujjaimmal dobolni kezdtem a karfán. Össze kellett szednem magam.
- Na igen - megköszörültem a torkom. - Ne értsetek félre, tényleg nagyon szívesen sodrom veszélybe az iskolát, de jelenleg nincs kedvem erre. Meg kell tartanotok a titkot. Sőt. - Előre hajoltam és csillogó szemmel néztem rájuk- Egy szövetég kell. |
[Azura Moonrider]
Devi és Dale is csatlakozott körünkhöz.. Mondott valamit csak éppen nem figyeltem.Mert hát minek? Kihozták az én rántott húsomat is. Neki láttam, vagyis inkább akartam, mert Arthur feltette azt a kérdést, ami mindannyiónkat érdekelt. Evőeszközeimet a kezemben szorongatva Faithre mertedtem. Vártam mit mond. |
[204-185] [184-165] [164-145] [144-125] [124-105] [104-85] [84-65] [64-45] [44-25] [24-5] [4-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
