|
Témaindító hozzászólás
|
2015.07.10. 23:08 - |
 |
[103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
[Ms Elizabet king]
Merengve bámultam a tolongó diákok tömegét, és magamban átkozódtam. Sokat változott a hely, mióta diák voltam. Akkoriban nem engedtek széjjel futni, nem varázsolhattunk össze vissza, nem támadhattak a diákok egymásra. Katonás rend volt.Sorokba rendeződve kísértek végig a kastélyon, ennek ellenére felfedeztünk minden kis zugot, mert figyeltünk. Más volt akkoriban a világ, mások voltak az emberek.
Morfondírozásomat egy férfi hangja szakította meg. Bársonyos volt, tiszta, érett férfi hangja. Mereven pördültem felé, mint egy támadásra felkészült vipera. A férfi alacsony volt, nem volt túl fiatal, sem öreg. Csak tanár lehetett.
Köszöntött, majd csomagjaimmal hivatott segíteni. Arca égett, akár az erdőtűz amely a nyári forróságban pusztít. Köhintettem, majd mutatva szándékom erősebben markoltam a koffernek titulált aktatáskát.
- Üdvözletem - határozottan kihúztam magamat mutatva ezzel is, hogy felsőb rendű vagyok mint egy közönséges "kolléga". - Köszönöm, elbírok vele magam is. - metsző hangomat részben annak köszönhette, hogy erőtlen nőcskének nézett, aki nem bír el egy egyszerű aktatáskával. Kénytelen-kelletlen egy bemutatkozással ellensúlyoztam, a bennem össze gyülemlett indulatott. Nem szándákoztam vitába keveredni, habár nem számítok a fraternizáló rétegbe. - Ms. Elizabett King. Önben kit tisztelhetek? - egy kegyes kézfogásra nyújtottam vékony, hosszú ujjaimat. |
 [Devan Bones]
Az arcomba sütött a vakító napfény, így enyhén mosolyogva, de hunyorogva léptem a kőkapuhoz, én nyomtam le a kilincset. Kecsesen fordultam egyet, s szemben találtam magam a Reeylimmel. Vagy legalábbis az épülethez vezető úttal, mert a fák sokat rejtettek az iskolából. Főleg persze nekem, meg a százhatvanhét centimnek. Elindultam az ösvényen, és a kereszteződés előtt egy ott álldogáló nőt pillantottam meg. Még nála is távolabb diákok csoportja állt. Sejtettem, hogy a nő a tanárok táborát gazdagíja, mert oldalán aktatáska függött, s attől kezdem tartani, hogy magasabb is nálam. Feltűnően csinos volt, de röstelltem volna ezt megjegyezni. Minden esetre odasétáltam hozzá, és elhatároztam, hogy megszólítom.
Persze ezt is túlbonyolítottam. Nem afféle nőnek tűnt, akit el lehet intézni egy hangosan kiabált "Hé, kollegá" - val. Zavartan megigazítottam a kalapomat, másik kezembe dobtam át a koferemet, s szórakozottan elrendeztem a sálam redőit. Kicsit megköszörültem a torkomat, s idétlenül odaköszöntem neki.
- Üdv, hölgyem. Segíthetek a csomagjaival?
Ekkor éreztem, hogy lángba borul az arcom, mert abban a pillanatban esett le, hogy az az egy szem aktatáska bizonyára nem különösebb teher neki, s végképp nem "csomagjai". Kissé lejjebb billentettem a kalapom, hogy ne látszon, hogy olyan vörhenyes az arcszínem, mint egy korán szüretelt dinnye. |
|
[103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
